Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai (esszé)
KRISTÓ NAGY ISTVÁN Mi a mai? Kísérlet avagy esszé 2. A kor mai magas-művészete egyszerűen élvezhetetlen, el- és befogadhatat- lan az óriási többség számára. És ha netán közeledni próbál, többnyire akkor is csak meghökkentést, netán dühöt vált ki. (Jancsó filmjeinek szép mellű lányaiban — rossz lelkiismerettel — legtöbbször nem gyönyörködik a néző, még kevésbé érzi-érti jelképes voltukat, feszeng, nevet, vagy valódi és vélt erkölcsi fölénnyel fölháborodik.) Kedvezőbb a klasszikusok megítélése és befogadása. Nemcsak az iskola, de a sznobság is segít, no és a tömegkommunikáció (elsősorban épp a tévé) népszerűsítő tevékenysége. És erre a mai művészet megértését is rá lehetne építeni. Csakhogy épp a mai művészet annyira magába szívta, magáévá tette, megemésztette (ami önmagában helyes) a múltak minden művészetét, hogy minden korábbi formát csak ironikusan tud kezelni, netán a megemésztés után kitalálni. Ezt hozta a pop-art nagy frontáttörése, amely ahelyett, hogy népszerűsítette volna a korábbi (például szecessziós) eredményeket, ironikus tálalásával végképp elidegenített, s amikor a mai kispolgári világot megintcsak ironikusan ábrázolta — a kispolgári tudatú (akár munkás) nézőt végképp ér- tetlenné tette, netán dühítette. Szóval, ami múltbeli forma, az csak ironikusan kezelhető. Ami az igazán értő olvasó-néző számára egyből érthető, sőt netán tetszik is, az éppenséggel — gyanús. Ebben persze jó is van: többek között az, hogy a múlt egész (klasszikus) művészetét éppúgy ismertnek, sőt befogadottnak és épp ezért ismételhetetlennek veszi (tehát meg is követeli), mint az izmusokét. Rímes vers, kötött ritmus, versforma többé nem létezik, vagy megint csak ironikusan. Viszont ha minden ironikus (erre ugye már a múlt század elején rámutattak volt), akkor a művészet elveszti komolyságát és létet segítő jellegét, ami nagy veszteség (lenne). Ám az is jó ebben az igencsak ironikus mai művészetben, hogy megszabadítja a művészetet fennköltségétől, közelébb hozza az élethez, amellett játékosabbá teszi és föltétlenül a néző-befogadó-mű- élvező valamiféle aktivitását kívánja meg! Ez történik az előadó részéről az aleatoriával, „előadóval” és „résztvevővel” a happeningben, a sokféleképpen mozgatható mobilokkal, tükrökkel stb., melyeken túl még a műfajok-műformák régi keretei is végképp szétrobbannak, nincs többé „kép”, „relief” vagy „szobor’, de van „environment” vagy installáció. S ha tetszhet egy kirakat, miért ne tetszhetne egy tárgyakat kirakó ironikus üvegkalitka? Vagy akár nem ironikus... Aztán: Tamkó Sirató barátom közepes költő volt, és inkább ötletei akadtak, mint valóban maradandó művei, de nagyon elgondolkoztatott, mikor egy harmincas évekbeli elképzelését mondta el (állítólag Míró is „benne volt”) a plasztika vaporizációjáról. Mégis: van olyan új konstruktivizmus is, amelynek épp egyik megjelenési formája volt rögtön a pop-art után az op-art, s méginkább az a lehiggadt, tiszta absztrakció, ami például a mai Barcsay (de mások is, így Albers, Geiger, Nicholson, Konok, sőt Estéve, Poliakoff, Riopelle, Soulages, Vieira de Silva) művészetében valósul meg. 19
