Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Havas András: Mondják...
múlnak el a generációk és csoportok művi hullámtörőinél. A jelenségek továbbgyűrűznek, új hullámhegyeket — vagy szökőárt? — eredményeznek, a társadalmilag impotens, mert más, nem lényegének megfelelő közegben realizálódó képességek, tehetségek általános hiányérzetet, egyfajta „éhséget” idéznek elő. A kritikai-továbbléptető szerepet is ellátó értelmiség elszürtkülése, közömbössé válása szellemi életünket, önismeretünket csorbítja: az egész társadalom tudati frisseségét, alkalmazkodó képességét, fejlődését. A közkeletű, Kelet-Európa országaira alkalmazott fogadom, a hiánygazdaság így szélesedik totális jelenséggé. A társadalmi-gazdasági élet mellékágaiba in- vesztálódott alkotó energiák, szellemi Mondják, hogy a friss szem rögtön észreveszi azt, amit a régi nem. Its az új szem is igen gyorsan láthatóvá válik, hisz’ olyan élesen különíti el magát, hogy az szinte már figyelemre méltó. Ezt írván, önkéntelenül is eszembe jut egyik publicistánk írása egy hajóról, amely tele utasokkal, hosszú ideje hánykolódik keservesen a vizen. Amikor végre kikötnek, egy gyerek odamegy a kapitányhoz és így szól: a hídon — gyalog — öt perc alatt odaéri tünk volna ... A hajó komoly dolog, főleg tele utasokkal. Ki tudja, hányféle emberrel. Bizonyára volt közülük olyan, aki úszva akarta megtenni az utat, sőt, olyan is, alki a vízen járva próbálkozott volna, gondolván, hogy talán néki is sikerülne. Persze a partraszállás után könnyű okosnak lenni, könnyű azt mondani könnyedén, hogy ott volt a híd. Az igazsághoz tartozik az is, hogy nem mindig kérdezősködnek „új szem-ügyben”, hiszen a ki tudja hányféle embernek — legyen az kapitány vagy egyszerű matróz — sajnos nem mindig az a legfontosabb, hogy átérjen a hajó. Nekik olykor sokkal lényegesebb az a mód, ahogyan ők akarnak átjutni a vízen, pedig a kapitányi tisztet talán nem a díszes egyenruha miatt találták ki. potenciák jeltelen hiányát érezzük a főáramban, a gyáraikban, az üzemekben, az iskolákban, a társadalmi fórumókon, az utcán. A pályakezdéskor jelentkező gondoík tehát az egész mai Magyarországot érintik, az értelmiségen keresztül valamilyen mértékben áthatják valóságunk legtöbb szféráját. Nem túlzás tehát, ha kijelentjük, hogy újabb generációk „arctalanná válását”, kilúgozó- dását, elfáradását, nem engedheti meg magának az ország. Soha nem lehet mindegy — manapság pedig, különösen, nem —, hogy jövendőnk okos mérnökei hogyan igazítják, (igazíthatják) a teljesebb élet útján lépteinket. Nagy Antal Fiatalok — önmagukról Mondják... Végül is gyakran a szerencse kérdése, hogy az új szem segíthet-e az akadályok leküzdésében, vagy csak a hajókorlátot szorongatva bámészkodik a segíteni akaró. Immáron közönyösen, kedvetlenül — esetleg (tengeri-) betegen. Mondják: — nehéz az élet. Küzdelem, no meg kegyetlen harc. És nincs mese: az érvényesülés érdekében keménység szükségeltetik. Sűrűn, olykor mosolyogva, cinikusan és széttárt karokkal emlegetünk egy jelszót, miszerint — „élni kell!”. Ez az alibi mondat mindenképpen jól jön egyeseknek. A természet törvényeit emlegetve, valamiféle szelekciót hirdetünk, mert aki gyenge, azt eltapossák. Hogy a társadalom még nem érett a felebaráti szeretetre, vagy ha úgy tetszik modernebb változatára, a szociális érzésre? Mert a társadalom emberekből áll — hiába minden szép cél, elv, kár a beszéd, a szó —, mert úgyis gyarló az ember. De akkor meg hogy állunk ezzel az úgynevezett magasabban szervezett anyaggal, élőlénnyel? Ezzel a valami mással, plussszal és „felettivel”. Az emberi célokkal és az alacsonyabb rendű állati törvényekkel, amelyeket a farkas jelző65
