Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Pécsi István: Az ifjúság nem ismer korhatárt
Helló! Szia! Viszontlátásra! Az ifjúság nem ismer korhatárt Egy negyvenhét éves szerkesztő szubjektív vallomása magáról, Rólatok, Magukról Ebben a számban tiétek, Maguké a főszerep. Rólatok, Önökről szólnak az idősebbek, mindazok, akik hisznek bíznak bennetek. Az olvasó ne lepődjék meg a megszólítás keveredésén, mert e sorok írója szerkesztőként a látszólagos távolságtartás gyakorlatát követi, mégis, minden tehetséges, tisztességes, szorgalmas, a szakmáját hivatásként művelő beosztott — munkatársát szellemi partnerként tekinti, s kizárólag az effajta hierarchia elvének propagálója, érvényesítője. Tudja: többek között azért él, az a kötelessége, hogy lehetőségeihez képest — olykor azokat túlhaladóan is — megküzdjön a valódi képességek kibontakozásáért, maradéktalan érvényesüléséért, anyagi és erkölcsi — mindkét szempont egyaránt fontos — méltatásáért. Ezért a kimondatlan tegezés. Engedjétek meg, hogy most erre váltsak, s értékeljelek titeket. Hadd láttasson valamennyiötöket — méghozzá kendőzetlen őszinteséggel — az, aki nehézségekkel tarkított pályája buktatóiból okulva munkálkodik veletek, értetek, örül sikereteknek, átsegít válságaitokon, morgolódik érdeketekben, szigorúsdit játszik fejlődésetekért, háborog javatokra, ám mindig készséggel áldozza kevés idejéből a legtöbbet rátok. Nem véletlenül teszi, ö is volt tizenéves, tanárai által félreértett, családi viszolygások miatt sebzett, vergődő, szenvedő, tanácstalan, aki hiába álmodta a feléje nyújtott kezeket. Így lett először adottságaira gőgös, ekként formálódott azóta is töretlen igazságérzete, belső integritását fel nem adó alapállása. Ma már múlttá sorvadtak az egykor fájó, lélekmaró élmények, s csak olyan perben ítélkezhet, amelyben kizárólag ö lehet a vádlott. Arra jött rá, nevelte magát, hogy megbocsásson, de soha ne feledjen. Miért vádolná azokat, akik rég sírhantok alatt pihennek, s önhittségükben, korlátoltságukban, cezaromániájukban, rosszindulatukban, gyűlölködésükben elsősorban saját egyéniségüket mérgezték, károsították. Ostorozza apját, aki parancsolási vágyával, gyilkos szeretetével a Semmibe kergette anyját, akiért harcolva értette meg, hogy bármikor, bármi áron a gyengébbek, a kisemmizettek oldalára kell állnia. Szidja azt a nevelőt, aki utálta, mert nem hódolt középszerűségének, azokat a különböző szerkesztőségbeli főnökeit, akik csakazértis azt csináltatták vele, amihez nem értett, ami kedve ellenére volt. Ehelyett magát bírálta. Lenyesegette a rátartiság vadhajtásait, s azokkal is békét kötött — szóban, illetve már csak gondolatban társalogva velük —, akik ártottak neki. Az egyikkel nemrég találkozott egy országos tanácskozáson. Méregették egymást, majd így közelített: — Kösz a vesszőfuttatásért. Diktatúrád alatt olyan területeket ismertem 58
