Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: Csípőficam (Szakonyi Károly bevezetőjével)
Gombár Endre Ha a most negyvennyolc íves Gombár Endre eddigi munkásságát akarnám bemutatni, elsősorban a finn irodalom magyarországi terjesztésében elért eredményeiről adhatnék számot. Erre azonban kevés ez a hely. Az 1961-ben, ösztöndíjjal Finnországba kerülő magyar— orosz szakos diák ugyanis egy életre elkötelezte magát északi rokonaink li- teratúrájával. Mika Waltari, Veijo Meri, Juhani Peltonen, Daniel Katz, Paul Kuusberg, Martti Larni és mások műveinek magyarra fordítása mellett számos esszét, cikket, ismertetést közölt; előadásokat tartott itthon és külföldön, szakkollégiumokat és szemináriumokat vezetett a József Attila, illetve az Eötvös Lróránd Tudományegyetemen, ahol immár két évtizede a finnugor szakos hallgatókat tanítja és vizsgáztatja. Tudományos főmunkatárs, kandidátus; mindenütt ott van, ahol a magyarok és a finnek barátságáról van szó; tagja a kulturális vegyesbizottságnak. Nagyszerű ismerője a finn népnek, finn életnek. 1978-ban az a megtiszteltetés érte, hogy a finn köztársasági elnök kitüntette a Finn Oroszlán Érdemrenddel. De Gombár Endre önálló irodalmi alkotások létrehozója is. Költő és prózaíró. Versei, novellái jelennek meg. Két könyve: A rénszarvasverseny és Az éjféli nap birodalmában az ifjúságnak nyújt remek képet az ezer tó országáról. Gombár a novelláiban egyforma érzékenységgel reagál a külső és a belső történésekre. Jó megfigyelő és leíró, fantáziája el-elragadja, ettől írásaiban mindig van valami finom lebegés, va- lamP valóságfeletti. A drámai hangulatot líra szövi át; az egyszerűnek ható történetek mögött titkok lappanganak, a lélek titkai. Szakonyi Károly Csípőficam Soltész közvetlenül szállt fel az iskola előtt a villamosra. Ma megint úgy érezte, hogy talán mégiscsak igaza van a feleségének: ha nem a pedagógusi pályát választja, nemcsak anyagiakban viszi többre, de hangulata, közérzete is jobb lenne, idegei is kevésbé elnyűttek. A III/c ma megint kibírhatatlan volt. A két tizennyolc éves, Mirkó és Fogarasi a legváratlanabb pillanatokban beleröhögtek a magyarázatába, de a többi sem figyelt. A lányok kacé- ran mutogatták a miniköpeny jóvoltából villogóan pucér térdüket és combjukat, és időnként általános papírgalacsin-csata lángolt fel a padsorok között. Soltészt nem vigasztalta, hogy az igazgatón és a biológia tanáron kívül senki sem tudott normális órát tartani ebben az osztályban. Persze a többi társaság sem maradt el túlságosan a III/c-től. Ez a külvárosi iskola utolsó menedéke volt mindazoknak, akiket tanulmányi vagy fegyelmi okokból Budapest többi iskolájából eltanácsoltak. Általános iskolát és gimnáziumot foglalt magában a század elején épült ormótlan és kopott épület, amely elhanyagoltságával egyre jobban kirítt a körülötte zabolátlanul elburjánzó modern házgyári lakótelepből. Soltész harminchárom éves volt, még dús, barna hajú, de fáradt arcú magyartanár, aki eredetileg vegyészmérnöknek készült, de nem vették fel a műszakira. Egy évvel később sikeresen felvételizett a bölcsészkaron. Amikor annak idején megszerezte a magyar—történelem szakos tanári diplomát, majd rögtön utána elvette csinos évfolyamtársát, Ildikót, tulajdonképpen elégedett embernek érezte magát. Rájött, hogy valójában sosem volt érzéke a reáltárgyak iránt, és tiszta szerencse, hogy érettségi után nem vették fel a vegyész- mérnöki karra. Igen ám, de aztán jöttek a szokásos terhelési próbák. Maga 28
