Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Garai Gábor: A pondró

felé elég mély a víz, oda ne menjetek” — mondja anya. „Meg örvényes is, most vonul le a nyári áradás” — teszi hozzá Gizi néni.)

— Segíthetek valamit? — lép oda a konyhásokhoz Tunyoginé elvtársnő.

— Isten őriz, Tunyoginé elvtársné asszony, még csak az kéne — tiltakozik Teri néni —, ez a büdös hal, tele lesz szaggal az ember ruhája.

— Pedig én szeretek halat pucolni. Meg tudok is.

— Csak nem?

— Csongrádon születtem, az meg ott van a Tisza-parton.

— Csongrádi? Én meg ibrányi. Oda sincs messze a Tisza.

(Folytatjuk)

Garai Gábor

A pondró

Hajszálvékony a bőre, mégis sebezhetetlen; ellenben ő bekúszik testedbe s ott sebez meg mindig, hol védtelen vagy, lágy részekbe nyomul, hogy még járata se lássék, se apró ürüléke, mi ott marad nyomában.

De nem csak viszket, fáj is idegszálaidon ha kedvtelve citerázik.

És mint bábból a lepke hirtelenül kiröppen, egyszerre ő is ott áll előtted emberformán, fakó férfiöltönyben, csillogó szemüveggel; rózsaszín gyerek-arcán nyáladzó gúny-mosollyal, s immár tekintetével fúr szíveden keresztül, hűs, áthatolhatatlan, vádló tekintetével, s elkezdesz fuldokolni, miközben látod, hosszú ujjai szépen, lassan torkodra kulcsolódnak, s addig szorítanak míg, elillan gyönge lelked, s hűlt helyeden is ő áll, az ember-forma pondró; spongyává bolyhosult, hogy még a táblán fehérlő neved is letörölje.

9