Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - KÖNYVEKRŐL - Régi magyar olvasókönyv
napló — elszórakoztatták. Szórakozás ez? Emésztő töprengések sora, miközben a fel-felbukkanó képek rögzítik egy élet és lélek látleletszerű állapotát, kivonatát. Itt aztán nincs nyugalom, se végpontozás. Legfőképp csak végszavazás van. Olyan, ahol és amikor mindig is a költő fejezi be elhallgatással a mondanivalóját, hogy aztán egy újabb nyilalló pillanatban a végszó szerint, vagy annak ellenére folytathassa. És folytatja. Ez a nagyszerű és igaz ebben a kötetben. Meg az, hogy a megélt élet sohasem hagyja azokat nyugodni, akiket a sorsuk a szellemi jelenlét deresére felhúzott. A Tankönyvkiadó gondozásában 1985 áprilisában, második, bővített kiadásként megjelent Régi magyar olvasókönyv nem csupán egy régóta kiegyenlítésre váró adósság megfizetése. Ennél lényegesen több. A kötet szerkesztője, V. Kovács Sándor nemcsak avatott kézzel végezte el a válogatás csöppet sem köny- nyű feladatát — hanem szívvel is. Az egész anyagot áttekinthetővé teszi az általánosan ismert irodalomtörténeti korszakolás, s ezen belüli műfaji csoportosítás. Célját a szerkesztő így fogalmazza: az irodalom élő folyamatának érzékeltetése. Ám ezt az érdeklődő csak művek tömegének megismerése által érzékelhetné. Viszont az ősköltészettől a barokk irodalom kiteljesedéséig eltelt nyolcszáz év magyar irodalmának megismerése fél életre — ha nem egészre! — szóló szóló vállalkozás lenne. Ez a kötet azonban színes, beszédes, élvezettel követhető keresztmetszetet kínál; műismeretet, nemcsak annak illúzióját. A különböző korszakokból származó nagyobb terjedelmű művek egy-egy részletét adja; mindegyiket kerek egésznek fogjuk érezni mind tartalmi, mind stilisztikai szempontból. Ha régi adósságról beszéltünk, akkor elsősorban a magyar nyelv, magyar irodalom, történelem iskolai oktatásának a legutóbbi időkig mostohán vagy elhibá- zoltan kezelt területeire gondolunk. Az elhibázottság — talán a kártevés szó sem lenne itt-ott túl erős — mind módszertani, mind tárgyi — tartalmi szempontból érvényesült. (A mélypont a történelem törlése volt az érettségi-tárMindezt csak ízelítőül és bevezetőül írtuk le azoknak, akik ma is veszik a bátorságot arra, hogy elgondolkozzanak önmaguk és a világ dolgai fölött. Vagy ha jobb a másik sorrend: előbb a világ dolgait veszik sorra, hogy aztán magukat is átelemezzék. De jobb, hasznosabb előbb magunkat jobbá kezelni, mélyebbé teremteni. Mint ahogyan Kálnoky László teszi Homálynoky Szaniszló megteremtésével, majd azzal, ahogyan mítoszt teremt belőle-köréje. Csak magának írta ezt a „látomást” a költő? Ez már megint odább vezetne! Kálnokyval együtt lehet és kell elgondolkodnunk. Farkas András olvasókönyv gyak sorából.) Az azóta eltelt idő pozitív törekvései, átértékelései, sőt: eredményei némi optimizmussal kecsegtetnek. Miről is van szó? Korunk látványos (és jogos) oktatási igényeit nem szabad a humán kultúra rovására „megfuttatni”. Hogy az előbbi legyen a nagy fény, az utóbbi pedig — az árnyéka. Ennek a veszélyeit épp ezen a helyen nem kell ecsetelnem. Középiskolai, sőt már általános iskolai hiányosság, hogy nagyjából a felvilágosodás koráig egypár csomagot osztunk ki a tanulóknak. Hogyan érezzék folyamatnak, amit kibontanak, megízlelnek, fűszereit hiányolják, vagy fel sem ismerik? Hogyan szerezzenek a régi magyar irodalom legmarkánsabb korszakaiból olyan szintű műismeretet, amely tartalom és forma szempontjából tudatosságot jelentene — a felismerés színvonalán? Vagy még egy riasztóbb hasonlattal: amíg öt—hat évszázadnyi időszakot úgy vél megismerni a tanuló, hogy átugrik egyik lába alá tett panelról a másikra (összesen egypár akad!), akkor miképpen szerezzen tudatos nyelvi biztonságot a XIX., XX. század befogadására, vagy (uram bocsá’) anyanyelvűnk értékeinek jelenkori, vagy eljövendő megőrzésére? Ha a diák, vagy felnőtt korú olvasó figyelemmel forgatja ezt a válogatást, akkor látni, érezni fogja „az irodalom élő folyamatát” a legkorábbi időktől. S ha ez történik — úgy érzem — az Olvasókönyv szerkesztője elérte célját. Tóth Béla Régi magyar 91
