Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - KÖNYVEKRŐL - Kálnoky László: A mítosz születése
• Könyvekről Kálnoky László: A mítosz születése Minden fogalmat, érzést — mi egyebet még? — gyakran összezavaró korunkban nem árt felütni az értelmező szótárt. Most is ezt tesszük, mert a mítoszról szeretnénk megtudni valami közelebbit. „Mítosz: 1. isteni lényekről, hősökről, az ősidők eseményeiről szóló monda, hitrege, 2. valakinek, valaminek emberfölöttivé emelt irodalmi ábrázolása.” Azért illik, azért jó a fogalom mindkét irányú tartalmát ismertetni, hogy annál jobban, vagy annál kérdőjelezettebben lehessen válaszolni arra a kihívásra, amit a nemrég elhunyt Kálnoky László utolsó kötetének a címe jelent az olvasó, a kortárs számára. Hogy kutatásunkhoz némi fogódzót is kapjunk, idézzük a címadó verset, amely (II. 10.) dátumot hord magán: „Ki tudja, hová lett H. Sz. a csetlő-botló versfaragó? Ki tudja, mit csinál valahol a seholban? Egy idegen planéta virágainak arcában olvas, lávát merít a tűzhányó tövében, s issza, mint üdítő italt. Szakállas koldus lett szegény feje, matracát éjszaka a szentély fedele alá húzza, a távollevő istenség tudta nélkül. Valószínűleg teste sincs, elúszó dallam, disszonáns, de mégis fülbemászó. Mindegy! Jó, hogy már senkit nem zavar.” Eddig a vers, a vallomás, a szikáran- tömör, szinte végrendeletszerű összefoglalása annak, amit a mindennap és mindenről végrendelkező írói szelleme, lelkiismeret kimondhat. Annyira talán már megközelítettük Kálnoky László Költészetét, hogy felismerjük: ez a kötet címéül feldobott jelzés, az ugyanis, hogy csaknem távirati stílusban fogalmazott itt, ebben a kötetben, ha villanásokból, tömörségekből összeállítottan is, de kiviláglik egy emberi márványkemény jellem hite és magatartása. Az egyre gyorsabb iramban ránk-közelítő időpont, a halál sürgetésére fel kell vázolnunk azt a jövőt, amit eddigi sorsunk eredménye-, illetve folyományaképpen elvárunk, magunknak, vagy magunktól. A fogalmazás szabatossága felől semmi kétségünk nincs. Kálnoky mindig pontosan és megfontoltan írja le gondolatait, ítéleteit, látomásait. Mert képei látomások is. Innen merjük levonni azt a következtetést, hogy esetünkben a mítosz szó inkább a második fogalmi tartalommal adja magát, talán H. SZ.-nek, a csetlő-botló versfaragónak emberfölöttivé emelt irodalmi ábrázolásáról lenne szó. Igazán? Hiszen a poéta alázata az írással kapcsolatban nyilvánvaló. Önmaga szerepének megítélésével kapcsolatban az inkább mindent hangfogóval kifejező, inkább leszürkítő forma és szabatosság jellemzi őt. Ez a mítosz itt ítéletként is felfogható. Ezt az ítéletet és kétkedést, a hitet és az azt leplező átmeneti homályt — ha nem minden átmenet itt? — képek, villanások, színek, hirtelen nyílt látomások közvetítik. Ebben a kötetben is. A címadó versben is. A „valahol a seholban” található, a távollévő istenség tudta nélkül szakállas koldussá lett H. Sz. lávát iszik, mert azt előbb magának merítette; de még előbb egy idegen planéta virágainak arcában olvas. S míg ezt teszi, nem több, mint aluszó, disszonáns dallam, de fülbemászó s „jó, hogy már senkit sem zavar.” A Földön? Vagy a „sehol”-ban? Itt jutok el a szójátéknak egyáltalán nem jó megoldásához: ez a mítosz nem H. Sz., azaz a költő emberfölöttivé emelt irodalmi ábrázolása, hanem egy képlet, egy álom, egy látomás kivetítése, a test utánivá változott emberi lény, inkább szellem elképzelése. Valahol, valamilyen nekünk abszurd állapot néhány vonallal, néhány hanggal, néhány mozzanattal történő kifejtése, amiből a saját sorsa felett is töprengő agy ezerféle idiómát fejleszthet ki magának. Okulásul? Bizonyára, önismeretgerjesztés céljából? Bizonyára. Hitének, vagy meglévő kétségeinek megválaszolására, esetleg elmélyítésére? Bizonyára. Százkét ilyen „villanással” igyekszik beszámolni azokról az ideg-gyilkos megéléseiről, amelyek naponta — ezért a 90
