Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - TUDOMÁNYOK TITKAI - Lőkös István: Turgenyev-recepció Kelet-Közép-Európában
függött aprókat hunyorogva, mint valamely messzi-messzi fénynyaláb, amely a lápok és a vizek fölött imbolyog. Felsorakoztunk a félhomályban, ki hogy tudott és a következő pillanatban a sekrestyében megszólalt a csengő, s a pap az oltár elé lépett. Lacica, aki valaha valamely klastrombán nevelkedett, elfoglalta helyét az aprócska orgona mellett — magára vállalva az orgonista szerepét —, az öreg Vanko pedig az oltár elé térdepelt, hogy ministráljon. A sűrű tömjénfüst csakhamar betölti a templomot, és máris kezdődik a hálaadó ének, elnyújtva, előbb disszonáns akkordokkal, hogy aztán, erőteljesen és gyönyörűen zengjen. És amikor elhalkul az ének, Vanko megrázza a csengőt, és az öreg páter a magasba emeli a Szentséget, minden hívő melléből felszakad a sóhaj, hogy a gyertyák lobogásával, s a foszlányokban szétterülő tömjénfüsttel együtt — miként valami könnyű áramlás — emelkedjék a félhomályba vesző mennyezet magassága felé. A templomot betölti az áhitatos ének: Téged dicsérünk Uram! Az a megnyugtató érzés jár át bennünket, hogy valami jól ismert dolog távozik tőlünk, amelyhez számtalan szállal kötődtünk, s hogy ez az esztendő többé már nem hozhat ránk rosszat...” Egy másik, a Nemzetes és nemes urak (Plemeniiasi i plemici) című elbeszélésben szintén általános érvényű rajzot ad a régi nemesi udvarházak estéinek hangulatáról; ezúttal is a lirizálás lehetőségeit kamatoztatva: „A brezovicai kúriában ültünk és tarokkoztunk. Kint csúnya őszi idő volt, ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az égboltot felhők takarták, homályba veszett minden. Az öreg óra alig ütötte el a negyedet, s Vankonak már gyertyákat kellett hoznia. A hatalmas cserépkályhát úgy befűtötték, mint Karácsony táján. A madarak a harmadik szobában már rég abbahagyták a csicsergést, csak a nyugtalan, még mindig vadóc tengelicék ugráltak és kopogtak a kalitka csipkéin úgy, hogy idáig hallatszott.. . Az ódon szobában kellemes és meghitt volt minden.” Ezeknek a Djalski-szövegeknek párhuzamait minduntalan megtaláljuk Krúdy Gyula korai, főként a nyírségi udvarházak világát megjelenítő novelláiban is. De még több párhuzamos jelenséget találhatunk a tájrajzban. A turgenyevi impulzusok itt is evidenciában tartandók, ám azt is hangsúlyozni kell, hogy ezek a tájrajzok már a századforduló művészi stílustörekvéseihez kapcsolódnak. A magyar Krúdy Gyula táj ábrázolását éppúgy az impresszionizmus eszközei jellemzik, mint a horvát Djalskiét, sőt a szlovák Vajanskynál is ez érvényes. Feltűnő például az őszi és a téli táj impresszionisztikus ábrázolása Krúdynál és Djalskinál egyaránt. Krúdy korai, nyírségi tárgyú elbeszéléseit, vagy a Szindbád-novellákat éppúgy markánsan színezik, mint Djalski Ódon tetők alatt című kötetének elbeszéléseit. A téli táj leírása mindkettőnél sajátos intonációval történik, lirizálva, amelynek célja a hangulatteremtés. Krúdynál ,,a kárpáti hóesésnek hangja van”, Djalskinál „csendesen szitál az apró hó, hangtalanul”, s a hószitálás a „csendes téli békében”, a „maga szent némaságában” „bánatos és varázslatosan fenséges”. A Karácsony vigíliája (Na Badnjak) című Djalski-elbeszélésből idézünk rövid, összefüggő, szemléltetésnek szánt példát: „Sűrű pelyhekben, kitartóan, szünet nélkül hullott a hó ... A kopár dombokra boruló fehér takaró felett, mint valamely régi-régi királyi paláston a pettyek, borókabokrok tarkállottak. A zúzmara borította ágak most egyre jobban hajladoztak a friss hó terhe alatt... A levegő, a felhők, az égbolt magassága mind egybeolvadt a szitáló hóval, zaj sem hallatszik sehonnan, csak a szarkák jelennek meg olykor, no meg a varjak, bánatosan, lusta károgással repülve hol ide, hol oda . . . Mindenütt dermedt, néma csend: már szinte felfoghatatlan ez a csendesség, amelyben lépéseink visszhangzanak. Lábunk alatt 62
