Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Pécsi István: Négyszemközt Tolnay Klárival

G Hevesi S/.emlc vendége

Igazi szerepköre: az emberség

Négyszemközt Tolnay Klárival

Néhány szava elárulja, hogy szívesen lát bennünket. Elfeledjük az előre megfogalmazott, a korrektül udvarias, a tapogatódzó jellegű, a némi zavartság- ra valló mondatokat.

Úgy mozgunk a lakályos otthonban, mintha már sokszor jártunk volna itt. Szinte ismerősként hatnak — pedig sohase láttuk egyiket se — az ízléssel ösz- szeválogatott bútorok, a gonddal csoportosított könyvek, s egy nagy színésznő hamisítatlan sikerekben bővelkedő, tartalmas életének megannyi beszédes relikviája.

A meghittség légkörét sugallja a decemberbe beszökött szeptember végi napfényzuhatag, mintegy arra sarkallva minket, hogy meginduljunk az egymás felé vezető, eleinte bizony túl hosszúnak, nehezen járhatónak tűnő úton.

Talán sejti mindezt, mert ő közelít, irigylendő könnyedséggel, megbabonázó, utánozhatatlan, csak rá jellemző őszinteséggel.

1

Egy pillanatra elbizonytalanodik, s játékos riadtsággal kérdi:

— A Nemzeti Színház ügyében jöttek . . . ?

Eltöpreng, majd folytatja:

— így értettem az előzetes telefonbeszélgetésből. . .

Rögvest megnyugtatom:

— Tévedés, „csupán” a kötetlen diskurzus óhajával érkeztünk, lélekerősítést remélve, azt, hogy olyan élményekkel gazdagodunk, amelyeket másoknak is postázhatunk, bízva abban, hogy tovább munkálnak bennük ...

A tévéinterjúra célzok, amelyet hetvenedik születésnapja alkalmából vetítettek, amelynek hitet sugárzó gondolatai ismét felvillantak emlékezetemben. A hét évtized nem zavarja, hiszen fodrász és „smink” nélkül is irigylendőén fiatalos. A belső hevület varázsolja azzá, az ifjonti érdeklődés, az, hogyha kell, akkor a tizenévesek forrástiszta tekintetével csodálkozik rá a világ dolgaira. Aztán elnézően bölcsre vált, hogy rögvest bakfisként mosolyogjon.

Így lélegzik fel:

— Megkönnyebbültem. Végre félre söpörhetem az előre gyártott, de nem sokról árulkodó fordulatokat.. . De jó, hogy azt önthetem formába, amit érzek. Nemrégiben koros hölgyeket — tekintete jelzi: rajta nem fog az idő —, betegségtől gyötört ismerősöket látogattam meg. Ekkor újra tudatosult bennem: bizony több kórházi ágyra lenne szükség. Thália elsőrangú hajléka — ez meggyőződésem — mindig ott van, ahol az igazi hivatástudattól vezérelt, a legkiválóbb kollégák állnak a közönség elé. Ez nem épület kérdése, bár az se mellékes, de — s ezt határozottan vallom — nem meghatározó. Talán jó néhányan meglepődnek az effajta nyilatkozaton, de minek mutassam magam másnak, mint amilyen vagyok.

64