Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Bőgel József: Körkép a magyar színházi életről

struktúra szempontjából a színházépítési mérleg roppant passzív, s ezt a pasz- szivitást csak részben ellensúlyozza a sokfelé felépített, színházi játszásra nem mindig alkalmas, olykor tudatosan nem is arra tervezett, szánt művelődési központok sora.

Ezekre a részben vitatható lépésekre, eredményekre, egyes megkéséseink további „lefaragására” azért is fokozottan szükség van, mert vidéki színházaink telepítése nem követte sem az imperializmus korában, sem a szocialista építés időszakában az alapvető gazdasági, településföldrajzi, társadalmi, urbanizációs és demográfiai tendenciákat. Ezekhez képest a tizenkét megyeszékhelyi színház földrajzi elhelyezkedése (struktúrája) sok tekintetben nem mondható tervszerűnek. Kaposvár és Békéscsaba például túlságosan közel van Pécshez, illetve Szegedhez, de messze van több nagyobb tájegységtől. A legnagyobb lehetőségekkel, kapacitással bíró Pécsi Nemzeti Színház Dunántúl délkeleti részébe van szorítva, s elég nagy nehézségek árán jut el egyes előadásaival a régió (Dunántúl) középső, nyugati vagy északi tájaira. Kecskemét, Debrecen, Miskolc játszási sugara fantasztikusan nagy, s a két szélső színház tájolási tevékenysége erősen akadozik, zsugorodik, jelentéktelenedik. Tradíciói, ambíciói, anyagi eszközök híján nagy ellátatlan területek alakultak ki színházi szempontból, mint például Vas, Tolna, Fejér, Komárom, és Nógrád megyék, értvén ezen rendszeres, egy-egy központhoz, székhelyhez kötött színházi kultúra kiesését. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy az említett régiókban semmiféle színházi kultúra, játszás nem volt; ide azonban sokáig csak kommersz színházi kultúra jutott, s csak fokozatosan volt mód — később ismertetendő formában — saját színházi alkotásokat produkálni és formálni. A hetvenes évek különböző eredményei és törekvései, igényei és lehetőségei megengedték, hogy két szélső megyében — Zalában és Szabolcs-Szatmárban — új, önálló társulatok jöjjenek létre a nyolcvanas évek elejére. Húsz év óta ezek a vidéki színházi struktúra legnagyobb változásai, s egyúttal egész színházi irányításunk, az illetékes helyi szervek nagy erőfeszítésének, a legszélesebb társadalmi körök nagy áldozatkészségének termékei, egy egész világra kiterjedő recesszió közepette. Ebből a dinamizmusból nem szabad engedni, s bár az nálunk nem lehet cél (mint például a bolgároknál), hogy minden megyeszékhely rendelkezzék saját önálló társulattal, a közeljövőben az önálló egri, a távolabbi jövőben pedig egy-két önálló dunántúli társulat létrehozása elengedhetetlen. Ez természetesen annak is függvénye, hogy miképpen értünk egyet a jövőben is azzal: a legalábbis a vidéki színházi élet alapformája nem a stag'gione-rendszer (nincs állandó székhely és társulat, csak örökké változó játszási helyek, körzetek stb. és társulatok vannak), hanem a mérsékelten kifejlesztett, az igényeket és lehetőségeket reálisan figyelembe vevő, egy-egy i'égióba szervesen beépülő, ezt mindenképpen rugalmasan értelmező és alkalmazó állandó színházstruktúra.

Itt kell szólnunk a hetvenes évek elején kiadott, úgynevezett körzetesítési irányelvekről és ennek funkcionálásáról. A jelenlegi 12 vidéki társulat ugyanis az úgynevezett körzetesített működési rendszerben tevékenykedett és dolgozik(na) ma is. Ez annyit jelent, hogy elméletileg és gyakorlatilag fel van osztva az ország területe a társulatok között. Ügynevezett elsőbbségi jog (amelyet különben a tradíció, a elhelyezkedés, a színházpolitikai célkitűzések, a közművelődési feladatok egyaránt indokolttá tesznek) alapján egy- egy együttes általában egy meghatározott területen játszik, annak színházi ellátásáért elsősorban ő a felelős. E körzetek magukba foglalják az előbb említett, ellátatlan területeket, megyeszékhelyeket is. A körzeteken belül, helyi ,s országos szervek segítségével és támogatásával az illetékes színházak jogosultak csak a legjobban felszerelt helyiségeket igénybe venni, s külön66