Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Vass Lajos emberközelből
kező negatív hatásokat fejtegetik. Reméltem, hogy a diskruzus talán ezekre a kérdésekre is feleletet ad. — Talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy több mint tíz esztendeje a fél ország „közeli ismerősének” tekinthette Önt. De ez mégis csak afféle „futó” ismeretség volt... — Ha jól értem, azt akarja mondani, hogy akkortájt — egyik pillanatról a másikra — szinte bezuhantam az emberek lakásába, hétköznapjaiba. Nem tudták, ki vagyok, honnn jöttem. Akkor most bemutatkozom. Hol is kezdjem . . . Poroszlói születésű vagyok, szegényparaszti családból származom. A taníttatásomra a családom — az anyagiak szűkös volta miatt — aligha gondolhatott. Jakab Imre nevű tanítóm azonban felfigyelt rám, s azt szerette volna, ha továbbképzem magam. Az ő hatásos érvelése révén kerültem a debreceni református kollégiumba. Bár ösztöndíjas voltam, az otthoniaknak így is nagy tehertételt jelentettek azok az évek. Szerencsére apám állattartással is foglalkozott, s ebből befolyt annyi pénz, hogy engem is támogathatott némiképp. Ennek a „mesterségnek” egyébiránt már hagyományai voltak a famíliánkban, mert a nagyapám amolyan hajcsár volt, magyarán az állatokat hajtotta a nagy vásárokra, Debrecenbe, Egerbe. A szülői ház szerepe abban is döntő volt, hogy ott kezdtem el — még a tanítóképzés ideje alatt — a különféle dalok gyűjtését. A falum pedig ugyanilyen értékes forrásnak bizonyult. Például a háborús időszakban sokat kijártam az egyik tanyára az ott lakó gulyáshoz. Az ő segítségével egész sor Hortobágy-széli pásztordallal ismerkedhettem meg. — Az ismeretek gyarapítása később sem szűnt meg, hiszen 1946-ban beiratkoztam a Zeneakadémiára. Ez azért érdekes a számomra, mert az lett volna a törvényszerű, hogy mielőbb állást, s — ezzel együtt — pénzt keres. — Igen. Édesapám is így vélekedett, s alig-alig emésztette meg, hogy egy okleveles tanító miért nem áll gyorsan munkába. Persze azért mégiscsak oktattam, mégpedAg az 1942-ben alakult muharai népi együttesnél. Ez volt hazánkban az első olyan csoport, amelyik színpadra vitte a népdalokat és táncokat. Hamarosan alkalmam nyílott másra is, mert 1949-ben a Honvéd Petőfi Akadémiára kerültem, ahol megalakítottam a tisztiiskolások kórusát. Ez az esztendő azért is jelentős, mert a hivatásosokkal, a „profikkal” is kialakult a kapcsolatom. Oly módon, hogy a Miagyar Néphadsereg Művészegyüttesénél dolgozhattam — Vásárhelyi Pál mellett — karnagyként, korrepetitorként. S a zeneszerzés. Először csak egyszerű népdalfeldolgozásokkal próbálkoztam, meg zongoradarabokkal, aztán jöttek a komolyabb művek. — Az igazi sikert, vagy fogalmazzunk inkább úgy, az igazi népszerűséget a Röpülj páva vetélkedősorozat hozta meg. Akkor egy ország dalolt Önnel, most viszont mintha kicsit megcsendesedett volna ez a mozgalom... — Hadd bontsam két részre a válaszomat. Az első az, hogy azt a versenyt a tv csupán egy műsornak szánta, ahol a kórusok énekelnek, a közönség pedig hallgat. Nekem az volt a javaslatom, hogy vonjuk be a nézőket. Először ódzkodtak az ötlettől, de végül az egyik főpróbán szabad kezet kaptam. Olyan fényesen sikerült, hogy adásban is megismételhettem. Az ügy nagy port vert fel, megmozgatta az embereket. Sok levelet kaptunk, hogy még a képernyő előtt is velünk nótáztak. Számos helyen ez adta a döntő lökést a körök megalakulásához. A másik részre azt felelhetem, hogy nincs visszaesés. A mozgalom mederbe került, csak azért nem tűnik fel, mert kisebb körülötte a felhajtás. Továbbra is létrejönnek csoportok, de korántsem a televízió miatt, s ez erkölcsi pluszként értékelhető. Ha pusztán a számokat vizsgáljuk, már akkor sem szólhatunk visszafejlődésről. Az pedig külön öröm, hogy a minőség számottevően emelkedett. Lényegesen megszűrtebb a terjesztett népdalanyag, mint 59
