Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szűcs László: Merre tart a tanárképzés?
• Pedagógiai műhely Merre tart a tanárképzés? Az új és alapozó általános iskolarendszer megteremtése és sürgetően hatalmas tanárigénye hívta életre 1948-ban a négy magyar pedagógiai főiskolát, köztük az egy évig Debrecenben működő egri intézményt is. Az elmúlt 37 év tapasztalata, általános iskoláink folyamatos tanárhiánya, egyértelműen bebizonyította, hogy igen nagy szüksége volt és van ma is az országnak azokra az új általános iskolai tanárokra, akiket szaktanári diplomával bocsátottak útjukra. Az utóbbi években viszont sok vita folyik a pedagógiai sajtóban a magyar pedagógusképzésről, közelebbről az általános iskolai tanárképzésről. Pontosabban arról, hogy az általános és középiskola számára hogyan és hol képezhetnénk a jövőben minél jobb és hasznavehetőbb tanárokat. Én is úgy érzem, hogy valóban csodálatos dolog lehet a sokszor igényként elhangzó úgynevezett tudós tanárokat képezni és főleg (vagy csak) eminens diákokat felvenni, kibocsátani. Mégis azt hiszem, hogy a jelen kényszerű igényeit szem előtt tartva, ez még sokáig csak óhaj marad számunkra. Mert ha a főiskoláknak — így az egri intézménynek is — jól felkészült, tanításra azonnal kész, metodikailag is megbízható, de a nagy létszámú igényt is kielégítő tanárképzést kell megvalósítani. Ezt mutatja az a tény is, hogy nappali és levelező tagozaton eddig már közel nyolcvanezerre tehető azon szaktanárok száma, akik az 1948-tól működő főiskoláinkon szerezték diplomájukat. Ennek ellenére ma sem tudunk annyi tanárt kiképezni — a maximálisra emelt létszámok és egészségtelen zsúfoltságok mellett sem — amennyire szinte azonnal szüksége lenne a magyar oktatásügynek. Valószínű, hogy a főiskolák egyik erőssége, a hatékony módszertani felkészítés is közrejátszik abban, hogy végzett hallgatóink 80—85 százaléka katedrára áll. Ezt különösen nagy örömmel írom le, mert mindnyájan tudjuk, hogy a kezdő pedagógus (de a nem ifjú is!) ma még több tekintetben nem könnyű, s nem kellően elismert körülmények között dolgozik. Pontosan ebből kiindulva, sokan úgy érezzük, hogy a főiskolák sikeres tanárnevelő tevékenysége ellenére, mintha egy „feneketlen hordóba töltenék a vizet”, hisz akiket kibocsátanak, azok egy része a gyakran nehéz munkakörülmények és anyagi okok miatt, néhány év múlva még mindig a pálya elhagyására kényszerül. A tanárképzési gondok országos megoldása ezért sokunkat érint, és előtérbe kerülése az elmúlt években nem volt véletlen jelenség, s nemcsak hazánkra volt jellemző. A viták már régen túlléptek a képző intézmények falain, ma is intenzív eszmecsere folyik az országos oktatáspolitikában a pedagógusképzés jövőjéről és átalakításának lehetséges módozatairól. E gondolatcserékben és meditálásokban viszont sokan egyetértünk abban is, hogy a pedagógusképzés gondjainak számottevő része képzésen kívüli tényezőkkel is összefügg. Ezért a pedagógus társadalmi státuszának növelése, nagyobb anyagi megbecsülése, jobb élet- és munkakörülményeinek biztosítása a képzés továbbfejlesztésének alapvető feltétele. Olyannyira, hogy ezek megjavítása nélkül aligha érdemes 51
