Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Németh Gabriella: Facipők
almaillat nagyanyátokra emlékeztet. .. Nagyanyátok ... a szégyen ölte meg ... végigmentek rajta mind . . . apátok akkor volt karonülő ... az egész szakasz . . . egy egész szakasz. A szomszédoknak meg nézni kellett... de almaillatú ... akkor is almaillatú volt. . . Mint ott a csűrben . . . Játszópajtásom volt pendelyes kora óta. Akkor ott a csűrben valami egészen különös dolog történt velünk. Kibomlott az inge. Haja a vállára hullt. Ajka szétnyílt. Nő lett. Ott előttem nyílt ki, mint az almavirág. Termő almafa lett. De szép volt! De gyönyörű! De szerettem!.. . Persze, ti még ezt nem értitek . . . tudjátok, az emlékek olyanok, mint a csillag... — minél távolabbról világítanak, annál fényesebbek. Éva: Azt is meséld el, amikor eltemették Nagyapát, amikor .. . Andris—N: Ástunk, ástunk, egyre csak ástunk. Én kihánytam a földet, mások betemették. Sokan már teljesen megőrültek közöttünk. Nekem nem szabad megőrülni, — hajtogattam egyre magamnak. De a fejem csak járt, — tegnap is így volt, ma is így van, holnap is így lesz, tegnap is így volt, ma is így van, — és másztak, ezrével másztak fel a hangyák a lábamon, egyre feljebb és feljebb. Hagynom kellene, hogy felmásszanak. Már a derekamnál járnak, már a bordáim között másznak, és akkor, . . . megijedtem. Mindig itt ijedtem meg. Másra gondolni! Másra! Nagyanyátokra! Erzsikém! Bonstd ki fekete hajadat!... és kibontja. Nevess rám!... — és rámnevet. Ölelj meg!... és megölel. És ölelem én is, és iszonyatos fájdalmat érzek. Idegen káromkodást hallok a hátam mögött. Roppan a derekam. Valami zúg. Valami iszonyatos, fekete tömeg közeledik, dagad előttem. A fájdalom a földre teper. A gödör . . . A gödör, amit ástam . . . amit kiástam ... és már temetik. Betemetik! Eltemetnek! Álljatok meg — kiáltanám — vár Erzsikém, a gyerek, az almafa!.. . Érzed halál az almaillatot? Erősebb a föld szagánál. . . marékkai dobálom ki a földet, de szórják, szórják, egyre csak szórják . . . Zoli: (már percek óta az ajtóban áll, egyenruhában. Arcát szinte eltorzítja a fájdalom, a döbbenet, a gyűlölet) Éva—A: (nehezen talál vissza a szerepébe) Már megint hülyeségekkel szédíti a gyerekeket? Laci: (Andrisnak) Mondd tovább! Juli: Andris! Mondd tovább! Andris: Csak eddig tudom. Eddig mesélte Nagyapa, mert elvitték az otthonba, és már nem volt ideje befejezni. Éva—A: (Zolihoz beszél, de nem tűnik fel neki sem, hogy egyenruhában van) Ha el nem viszed innen ezt az átkozott vénembert, én megyek el. Mit gondolsz? Meddig bírom még a dilis apádat? Vidd el végre! Mit bánom én, hogy hova, de innen el! Nem bírom már a szörnyű meséit, a kopogását, a Siratóját, a gajdolását, a csoszogását, a . . . Andris—N: (felneszei a szóra) A Siratót.. . ott. . . ott. .. Éva—A: (kiabál) Elegem volt a Siratójából! Zoli—A: (szelíden, szánalommal) Jobb lesz Neked öreg a szociális otthonban! (az egyenruha komikusán áll rajta. Bajuszt is festett magának. A gyerekek ahogy a hangjára felé fordulnak, nevetnek rajta, de Ö nem esik ki a szerepéből. Meg sem hallja a nevetést, mondja tovább) Majd vasárnaponként meglátogatunk. Andris—N: Szociális otthon? Jó nekem a tiétek is fiam .. . Zoli—A: Bemegyek Tóth elvtárshoz . .. (Folytatjuk) 14
