Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Az ezerarcú Márkus
A filmről faggatom. Hiszen köztudomású, hogy ilyen jellegű tudása egy lexikonéval vetekszik. — Tényleg imádom. A mai magyar „termésről” azonban kevés jót mondhatok. Milyennek kellene lennie? Olyannak, hogy a közönség bemenjen rá. Szórakoztató legyen, kikapcsolódást nyújtson. Ma ez hiányzik. A szép dolgokat devalválják. Minden pesszimistává vált. A „mindent lerombolni” érzete uralkodik. Nem tudom, hogy ez egy irányzat vagy „világnézetbe. Csak a rossznak és a csúnyának adnak helyt. A színházban is. Pedig az bennem úgy él, mint valami humánus, szép, kellemes dolog. Szeretem, hogy oda az emberek beöltöznek, beülnek, és jól szórakoznak. Sírnak vagy nevetnek, de miaga az egész az egy ünnep. A kellemes derűt, a nyugalmat, most nem érzem. Kell olyan is, ami az életünket széppé teszi. Csak kegyetlenség, vadság és gyűlölet nem vezethet bennünket. Olyanfajta gonoszságot, irigységet érzek manapság mindenkiben, ami megdöbbent. S mindezt mondom én, aki el vagyok kényeztetve az emberek szeretetével... Igaz, én csak látom ezeket, közvetlenül nem tapasztalom. De a hangulat borzasztó! Már az óvodákban „ölnek” stb. Ez már nem egy világ. Föl kellene robbantani. Persze csak a halálom után. Legalább nem kellene attól félnem, hogy milyen hülyeségeket beszélnek majd összevissza rólam. Nem bírom elviselni, hogy én nem leszek, s az emberek utána is röhögni fognak. Ez rettenetes... De a temetésemre mindenkinek ki kell jönni! Különösen, ha télen lesz . .. hóviharban. — Annyi szó esett már a játékról. Próbáljunk meg mi is egyet. Három fogalmat mondok önnek, s arról beszél majd, ami ezekről az eszébe jut. Kezdhetjük? — Igen. — Művészet. A szakmámról már vallottam. A többi? Zongorázni tanítottak meg minden ilyesmi, de engem egyik sem érdekelt. Az égvilágon semmi. A képzőművészet sem köt le. Őrjöngök, ha külföldön múzeumba kell mennem. Hát az egy élvezet, hogy elmegyek a Louvreba, és azt mondom, hogy láttam a ... Na, és akkor mi van? Nem értek hozzá, nem magyarázta el senki. Egy képzőművész ismerősömmel együtt megnéztem a Mona Lisát. Mondom neki, le van szarva a kép. Hát, én azt hittem, hogy ott hal meg! — Pénz. — Ha sok lenne belőle, mindenem lenne. Nerc-, meg leopárdbundám is... Ügy járnék, ahogyan Nyugaton a milliomosok. Playboy lennék. Mindent magamra raknék. Ékszereket... Imádom azokat is, akárcsak a parfümöket. Mi az oka? Tán, hogy piperkőc vagyok. Nem tudom. Szeretem, amikor megyek, s körülöttem parfümfelhő lebeg... Lehet, hogy ezek amolyan feminin dolgok, nem tudom. Kocsi? Nincs, nem is volt, nem is lesz. Idegesítene, hogy nekem vezetnem kéne. Nem mondom, ha adnának egy Rolls-Royce-t, meg mellé egy sofőrt, akkor nagyon szívesen. Az nekem nagyon előnyösen állna... Bundában beszállni a Royce-ba, és vinnének ... Szóval nekem ilyen allűrjeim vannak. Itt kezdődik. Különben nincs értelme ... — Család. — Hogy hiányzik-e? Anyám és a férje is él, hála az istennek. Az életemet a színészet tölti ki. Hogy megbántam-e? Nem tudom. Tán akkor fogom megtudni, ha megélem, hogy teljesen egyedül maradok. Tán akkor... Akkor eset74
