Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pogány Ö. Gábor: Képzőművészet - vizuális kultúra

érkezése, sem elegendő géniusza.. Maga a cél tiszteletre méltó, s mint nemes törekvés évezredek óta a haladás serkentőjének bizonyult. Viszont a leg- nagyravágyóbb program meghirdetője se mellőzhette az elődök eredményeit, azt a tudásmennyiséget, korszakos vívmányt, példamutató remeklést, ami nemzedékek hosszú során át felhalmozódott az utódok mesterségbeli ismereteinek megalapozására, érdemi munkájuk feltételeinek biztosítására. Jelentősei, önállót, közérdekűt alkotni előzmények nélkül még senkinek sem sikerült, saját ambíciója érvényesülését akadályozza az, aki nem tanul meg írni és olvasni.

Érthetetlen, de mostanság ismételten azt is bizonygatni kell, hogy az írás és olvasás mellett a rajzolás oktatása is elemi követelmény, hozzátartozik a műveltségi minimum megszerzéséhez. Ügy tűnik, mintha a számológépekkel való játszadozás elterelte volna a figyelmet a jellemnevelés pedagógiai kötelességeiről, az etikai érzékenység felkeltéséről, a sokirányúan kibontakoztatott intelligencia követelményeiről. A tárgyak, szerszámok alakjának biztonságos megkülönböztetése megkönnyíti az egyes ember foglalatoskodását, de még a nagyvárosokban, kint a természetben elengedhetetlen tájékozódó képességet is a formák differenciálódása műveli ki. Térképolvasás, átvitt értelmű jelek megértése, emblémák feloldása, szimbólumok dialektusa iránti fogékonyság — a valóságban való eligazodás legkülönbözőbb vállfája a látáskultúra színvonalának függvénye. Tehát nemcsak a képzőművész hivatását választók tananyaga a rajz, de mindenkié, aki meg szeretné találni helyét a világban, és aki hasznos tagja kíván lenni azoknak a kisebb-nagyobb közösségeknek, amelyekben szolgálatot vállal, s ahol személyes sorsa elválaszthatatlan a környezetétől, hozzátartozói, szaktársai, kortársai boldogulásától.

A közműveltség kívánatos egyetemessége elérhetetlen a népoktatásban a rajztanítás visszaállítása nélkül. A formaérzék pallérozottsága minden szakmában a jó minőségű munkának mérhető előnyére válik, de az egyén szellemi magáratalálásának általában is javára van. Megvédheti magyarjainkat az anyanyelv romlásának beidegződésétől, mert a képújság svéd ábécéjének helyesírásbeli kártevésével szemben a vizuális memória megőrzi tudatukban az eredetileg szabályosan begyakorolt betűkép érvényességét. Ugyanígy a komputerek szegényes illusztrációi kiürítenék az agyat, ha az élőlények, objektumok, tájak képét — ábrázolásuk menete közben — az emlékezet nem rögzítené jellegzetességeik tekintetében éppen úgy, mint szövevényes összetételük szerint.

Az ilyetén korrekciókra való társadalmi felkészítés műhelye — kétségtelenül — a képzőművészet, amiért is alkotótehetségeinek, kommentátorainak igencsak komolyan kell venniük a mesterség törvényeit. Mint valahány foglalkozási ág esetében, e téren is mindent meg kell tanulni, ami hasznos alkalmazásának előfeltétele. A honi szakirodalom kitűnő publikációval rendelkezik, amelyik összefoglalja a szilárd alapok lerakásának folyamatát. Dudás Jenő a Művészettörténeti Értesítő 1974. évi 3. számában közreadta négy évtizedes művészetpedagógiai tapasztalatainak a summáját „A rajzoktatás módszere” címen. A művészeti gimnáziumban, majd az Iparművészeti Főiskolán évjáratok, emberöltők alakrajztanáraként avatta be növendékeit az idomok, a szögletes és a forgástestek, az anatómiai és gipszfejek, a torzók, a végtagok, az aktok és a ruhás figurák, a növények, az állatok, a hegyek, a völgyek ábrázolásának praxisába. Hosszú pedagógiai működése során tanítványainak munkáiból kiválogatott négyszázhúsz lapot, amelyekből megszívlelendő mintagyűjteményt állított össze. A Művészettörténeti Értesítő le is közölte a pél54