Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pécsi István: Négyszemközt Gazsó Ferenc művelődési miniszerhelyettessel
kis munkáról van szó, ugyanis 3400 kiadvány átdolgozásával kell megbirkóznunk, méghozzá úgy, hogy megoldjuk a pedagóguskollégák által szorgalmazott valóban bántó hibák kiiktatását is. ígérjük: ezentúl világosan elkülönül a törzs- és a kiegészítő anyag. Azt valljuk, hogy választási lehetőséget kell adni kartársainknak, mert az önállóság nem lehet puszta jelszó, hanem valósággá kell lennie, különben aligha szereznénk majd érvényt az új oktatási törvény helyes kitételeinek, paragrafusainak. Lesznek — ennek bizonyára jó néhányan örülnek — párhuzamos kiadványok, azaz a tanár eldönti, hogy a régi vagy az újjáformált változatot használja. — Sorra alakulnak a megyei pedagógiai intézetek. Véleménye szerint ezek hogyan tölthetik be igen fontosnak tűnő szerepkörüket? — Év végére mindenütt létrejönnek. Funkciójuk — ezt határozottan hangsúlyoznám — nem hivatali jellegű. Tulajdonképpen szolgáltató intézmények lesznek, feladatuk az, hogy minél maradéktalanabbul éljenek a szakmai önállóság kínálta lehetőségekkel. Ezzel függ össze az is, hogy a korábbi, az oktatási folyamatba mereven beavatkozó felügyeletnek át kell alakulnia ötletadóvá, eredményértékelővé. Nyilvánvaló, hogy sokoldalúan tájékozott vezetőkre, illetve munkatársakra van szükség. Ezt mérlegeltük a kinevezéseknél, de ellenőrizzük la továbbiakban is. Persze nem feledkezünk meg az érintettek továbbképzéséről sem. Ez már szeptembertől indul, s rendszeressé válik. Szervezésére és irányítására toborzódott minisztériumunkban a közoktatási és továbbképzési osztály. Nem hiányzik majd a tevékenység pontos értékelése sem. Mondjanak véleményt az iskolák, hiszen minden intézkedés az itt folyó munka hatékonyabbá tételéért formálódott, azért a gyerekhadért, amelynek későbbi helytállása szabja meg jövőnk egyikünk számára sem közömbös arculatát. Gondok, közelről — Ezek biztató jelek, megnyugtató információk, különösképp a jövő szempontjából. Utalnék viszont néhány olyan neuralgikus pontra, amelyekről vétek lenne hallgatni. Minden esztendőben elmegyek — egy-két helyre — érettségi elnöknek. Tapasztalataim — s ezekben nincs semmi szubjektivitás — riasztóak, elszomorítóak. A gyerekek — mellesleg jószándékú, szimpatikus ifjak — sem írásban, sem szóban nem képesek kifejezni magukat. Szinte kizárólag a művek precíz tartalmát adják vissza, többre nem futja erejükből, mert sem nem érzik, sem. nem értik a Szépet. Velem együtt mások is azt vallják, hogy az irodalomoktatás pillanatnyilag nem éri el célját, s ez a kár nevelésbeli veszteség is, hiszen a valóban igaz és értékes írások nemesebb emberré formálnak mindannyiunkat. Ön hogyan látja ezt a kérdéskört? — Kritikai megjegyzéseit osztom. Itt lelhető oktatási rendszerünk egyik leg- bántóbb hiátusa. Az okok összetettek. Igaza van abban, hogy nem minden magyarszakos kitűnően felkészült és kifinomodott stiláris érzékű. Ez a kiválasztás gondja. Ennél nagyobb baj az, hogy a szóbeli megnyilatkozás fejlesztésére igen kevés idő adódik. Sokan vannak az osztályokban, ezért divatossá váltak a tesztek, s más ilyen jellegű „vizsgáztatások”, amelyek oda vezettek, hogy lassan „elnémulnak” a tizenévesek. Ez bizony metodikai hiba is volt, s részben központi intézkedések szülték. Ezen feltétlenül változtatnunk kell. Nyelvi-kommunikációs képességformálási programot szükséges kialakítanunk. Ez nem redukálható a literatúrával, a nyelvtannal kapcsolatos ismeretek kö- zetkezetes rögzítésére, ennél több kívántatik, méghozzá a nyelvi készség kialakítása, edzése nemcsak egy iskolatípusban, hanem mindenütt és egymásra 30
