Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - NEVELŐ ÖRÖKSÉG - Kelemen Imre: A tiszta forrás üzenete

emlékeivel ismerkedett, vagy a Sixtus-kápolnába ment, ahol Michelangelo freskójában gyönyörködött.

Bach útja sokkal nehezebb volt. Sohasem járt hazája határain kívül. Éjszakai, szemrontó kottamásolásokkal1, zeneszerzői műhelymunkákon keresztül jutott el a kor olasz, francia muzsikájának megismeréséhez, megértéséhez. A fiatal weimari orgonista és koncertmester fúgákat írt Legrenzi, Corelli és Albinom témáira, orgona- és esembalóversenyekké formálta Vivaldi koncertjeit. Csak a maga erejére, tehetségére számíthatott. Az ilyen helyzetben levő alkotónak a legkisebb részletre és a mások által talán figyelemre sem méltatott fordulatokra is fel kell figyelnie, hogy valóban e zenék lényegét foglalja saját, régi hagyományokat is őrző művészetébe. Így tekintve nem volt véletlen Bach megkülönböztetett érdeklődése Vivaldi iránt. Napjaink zenetudománya meggyőzően igazolta a zseniális bachi felismerést: a velencei mester mélytüzű muzsikája előremutató indíttatások, megsejtések hordozója, s ezek sokkal előkelőbb helyet biztosítanak számára a barokk zene mestereinek sorában, mint azt valaha is gondolták volna.

Händel közvetlen élményei olyan nagyok voltak, hogy a bőség zavarával küzdve, egyszerre akart mindent megismerni, befogadni —, hogy aztán mindezt szinte egyedülálló beleélő készséggel vigye műveiben hallgatói elé. Ez a művészi alkotásmód is hiteles volt és nem kevésbé őszinte mint a másik, mivel a zeneszerző szándékából és egyéniségéből következett.

Életműve Angliában teljesedett ki. A német mester Purcell halála után másfél évtizeddel olyan időben érkezett a szigetországba, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy az angol zene hosszantartó hanyatló időszaknak néz elébe. Nem voltak jelentős egyéniségek, csak többé-kevésbé ügyes epigonok, s London egyébként élénk hangverseny, és operai életében elsősorban olasz muzsikusok játszották a vezető szerepet. Az angol polgárság idővel azonban ettől többet, hagyományainak megfelelőbbet várt. Händelnek is fel kellett ismernie, hogy olasz stílusú operái nem hozhatják meg számára a teljes elismerést és a sikert. Ezt, s egyben tehetségének maradéktalan kibontakoztatását angol nyelvű oratóriumai biztosították számára. Az öntudatos angol polgár, akinek hazája ekkor már biztos léptekkel haladt világhatalmának megvalósulása felé, Händel bibliai hőseiben saját magát vélte felfedezni, akikkel küzdelmeikben, de főleg győzelmeikben azonosulni tudott. A biblia választott népében is saját magukat látták. És itt, a nép hangját képviselő kórusokban jutott el a händeli művészet a csúcspontjára. A nép, amely siratta az elesetteket, köszöntötte a győztes hadvezért vagy Halleluját zengett, nem „dekoratív kellék” volt, hanem a történet igazi mozgatója. Az oratórium-kórusok művészetének olyan darabjai, amelyek — nevével eggyéforrva — már önmagukban is kijelölték alkotójuk helyét a zene hallhatatlanjainak sorában. Ezek voltak a zenetörténet első, nagy népi közönségnek szánt tömegzenéi. Hozzájuk hasonló azóta sem sok született.

Bach művészetének színtere, sorsa szerényebb, körülhatároltabb. Amíg Händelnek nemcsak küzdelmeiről, de sikereiről és általános megbecsüléséről is tudunk, addig nála — ha elismeréséről hallunk, ez sokkal inkább egyedülálló orgonajátékának szólt, mint műveinek. Aligha járunk messze az igazságtól, ha kimondjuk: nagyon kevés lipcsei templomjáró polgár ismerte fel kántora zenéjének nagyságát. Pedig a kantáták és a passiók hangjának ismerősen kellett hangzania számukra, hiszen ezek számos részletükben az ősi népének, a korái hangját, a németség általános zenei hagyományát szólaltatták meg. Vagy talán azért nem tudott népszerűvé válni, mert — ahogy Burney, a 13. századi híres angol zenetörténész írja —, „képtelen volt stílusát, hallgatóságának képességéhez szabva, leegyszerűsíteni s érthetőbb és tetszetősebb zenét

88