Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - TUDOMÁNYOK - Bakos József: Nyelvi környezetvédelem - közelről
halkabb hangadásra nevelést társadalmi méretekben kell szorgalmaznunk. Ma még inkább az a jellemző, hogy „bömbölő rádiókkal pofozzák egymást a szomszédok, s végig óbégatják egyesek éjfél után kettőkor az utcát”. (Élet és Irodalom, 1983. január 14.). Azt már jó jelnek kell tekintenünk, hogy a sajtóban megszaporodnak az olyan közlemények, amelyek az életünket elárasztó lármát, hangoskodást teszik rostára. Egy-egy szépirodalmi alkotás is ezt célozza. Gáli István Trutymó című hangkomédiája például a bömbölő rádiók, magnók és tévékészülékek „terrorja” ellen lázad. A szinte elszemélytelenedett gépi hang hadrálja be mindennapjainkat, s szürkíti beszédműveltségünket. Már Kosztolányi Dezső ráérzett erre a veszélyre akkor, amikor ilyen beszédportrét fest: ..A hangja / személytelen és gépi, mint a hangos / filmek beszéde, mely közelbe-távol / egyforma és így senkihez se szól” (Űriasszony). A „géphangon” hangoskodók száma egyre növekszik. Sértik beszédérzékenységünket, próbára teszik nyelvérzékünket. Veszély fenyegeti hallásérzékenységünket és hallásképességünket, mert a zaj megzavarja a hallás és a beszédmegértés kapcsolatát, és gyengíti beszédmegértési készségünket. A feleslegesen megemelt hangerővel létrejövő beszédkörnyezetben egyre érzékenyebb sérülés éri hallásélményünket, s a „sásnemű metszős hang” (Arany János) akadályává válik a bensőségesebb beszédkapcsolatok kialakulásának is; a színes, tartalmas beszélgetésekről, társalgásokról is leszoktunk. Éppen gyerektársadalmunk, ifjúságunk látja annak kárát, hogy egészséges beszédigénye nem kap gyakorlóteret. Egymás között inkább csak hangoskodnak, lármáznak, az iskolai órák keretében kevés lehetőséget kapnak az összefüggő beszédre. Otthon, a családban — tisztelet a kivételnek — szintén magányosságra vannak kárhoztatva. Ha a szülők nem vállalják a beszédpartneri szerepet, s ha kérdéseikre nem kapnak értelmes választ, a gyerekek elnémulnak, s magányosságukban a gépi zene zajtengerébe mártóznak. Az otthoni környezet zajterheltségét is emelő magnózás és rádiózás hangoskodása közben nincs alkalom a beszéd gyakorlására. Szinte beszéd nélkül töltik el napjaik nagyobbik felét, s nem véletlen, ha sajátos beszédfélelem alakul ki bennük. Az aktív figyelmet is elterelő zajos ingerek közepette olvasási kulturáltságuk is hiányt szenved. Az élő, érző és gondolkodó beszélőtársakra szórakozásaiban sem talál rá. A szórakozásnak e tömegextázisa megfosztja az ifjúságot egyéniségük sajátos színeitől is. A fülsértő jelenségek nem adnak lehetőséget a nyugodt beszélgetésre: a nagy zajban megemelt hangerő jellemzi élőszóbeli megnyilatkozásaikat is. A beszédkedv felkeltésére nincs mód: leszoknak a közlésvágyról. A tébolyítóan lármás szórakozási alkalmak harsány- ségot egyénisége sajátos színeitől is. A fülsértő jelenségek nem adnak lenek elcsúfolt szórakozóhelyek a decibelek százait, ezreit ontják ifjúságunkra, tehát ne lepődjünk meg, ha nyelvi viselkedésünket is motiválja a zaj terheltség, a zajártalom: az utcákon, a tereken, a járműveken, a kirándulásokon megszaporodik a feleslegesen és céltalanul hangoskodók száma, s szinte általánossá válik az agresszív jellegű, kiabáló hangadás. S ennek árnyékában ijesztő mértékben reánk telepszik a durva hangnem és a tiszteletlenség is. Önkéntelenül vetődik fel a kérdés: mit lehet ez ellen tenni? Egyik mód és forma: korszerűsítsük oktató, nevelő intézményeink, óvodáink és iskoláink beszédnevelői tevékenységét. Közművelődésünk szakembereinek szemléletét és ismeretanyagát is át kell formálnunk. Széles körű társadalmi háttér nélkül mindez megvalósíthatatlannak tetszik. Elsősorban azt kell tudatosítanunk, amire Illyés Gyula is figyelmeztet bennünket: lárma és kiáltozás nélkül is lehet és szabad fennhangú lenni, és emberpárti buzgalmunkban önként szokjunk le 81
