Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Vázlat Szalatnyay Józsefről

„...csak az a kép maradandó..."

Vázlat Szalatnyay Józsefről

A szemle mostani számában közöljük Dénes Zsófia írásait, a legutóbb, második kiadásban megjelent kötetének, a Talán Hellász küldött-nek recenzióját és egy rajzot az írónőről, amelyet férje, a festőművész Szalatnyay József készített. Dénes Zsófiát két nagy szerelme kísérte végig száz esztendőn túl nyúló élete folyásában; az Ady-szerelem és a képzőművészetek iránti olthatat- lan szomja és rajongása. Bizonyára innen van az is, hogy immár több mint harminc esztendeje él jóban-rosszban együtt a portrékat is kitűnően festő Szalatnyay Józseffel. Az írói és emberi kép nem lenne teljes a tavasszal százévesként ünnepelt írónőről, ha nem mutatnánk be azt a művészetet, amelyet ä"’köZÖS~Sör"Sbälir a" festőművész"iS' kiteljesített magában. A két egyéniséget az írásokból és az alkotásokból megismerve állíthatjuk, hogy termékeny kölcsönhatás uralkodott, él és hat ma is közöttük.

Lássuk hát közelebbről Szalatnyay Józsefet! Most hetvenéves, ötven éve vett részt először Budapesten, a Nemzeti Szalon csoportos tárlatán. Egyéni kiállításainak sorát 1930-ban, a Derkovits-teremben bemutatott anyagával nyitotta meg. Összesen harminchárom alkalommal vett részt tárlatokon. Közülük tizenkettő egyéni; (ezekből egy Egerben, 1969-ben igen szép sikerrel), de volt 1983-ban is egyéni tárlata Gyöngyösön; Hatvanban két ízben vett részt a tájkép-, ugyancsak, két ízben a portrébiennálén. Honi tájainkon tehát nem ismeretlen, műveit számon tartja a szűkebb haza is. Megfordult Franciaországban, Svájcban, Mexikóban, Itáliában, Ausztriában, többször tanulmányúton. Képeit ott is inkább magángyűjtők őrzik.

Ahol leteszi a festőállványt, ott a szépség marasztalóan megragasztja őt, s mindaddig nyugtalanítja, amíg az élmény, a szépség és az igazság ki nem kényszeríti belőle az alkotást. Az egyik tárlat megnyitójában Pogány Ö. Gábor idézi is a művészi hitvallását, ennek a szabadon szárnyaló, mindig az igazságot szomjazó egyéniségnek: „Csak az a kép maradandó, amelyben a festő alkotta világ meggyőzően igaz és mindenekelőtt az övé.” Ebben a megfogalmazásban minden szó fontos és jelzi azt az igényt, amely a múló divatoktól, túlzásoktól független, a belső meggyőződés által vezérelt karaktert állítja elénk.

A „meggyőzően igaz” ebben az ügyben azt is jelenti, hogy a festő a közönséget, a közösséget meg akarja győzni műveivel arról, hogy ez a világ értelmes, felfogható, szép és az ember a maga számára megteremtheti benne, belőle a harmóniát, azt az egyénien elképzelt szín- és vonalritmust, amely végül is a jellemet, az egyéniséget, a művészit, az etikait, a teljes humánumot képes kifejezni. Ügy, hogy nemcsak a szemünkkel gyönyörködünk a látvány, a megejtő részlet — hiszen minden festmény és rajz a Mindenség egy kicsit bezárt részegysége, de egység! — az emberi alkotás logikájában, rendjében, belső és külső dallamában, hanem a lelkünk és az eszünk is ugyanabban a szemlélődő pillanatban ráhangolódik a látványra, hogy elraktározza, magáévá tegye azt, a gazdagodás reményében és hitével. Szalatnyay lelkiismereti és művészi feladatot teljesít az alkotással. Akkor is, ha a Duna-kanyarban álmálkodik el; ha Szigligeten örökíti meg a neki oly vonzó tájat; ha a lakása közelében, Budán, a Szentháromság tér bármely részletét kutatja, miért is néz vissza rá másképp a verőfényben, hiszen a vihar előtti ég sugárzása alatt olyan fenségesnek, angyalinak mutatkozott? De nem kerülte el figyelmét Egerben a Dobó Gimnázium barokk homlokzata sem, miszerint a XVIII. századi város50