Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Fecske András: Kerekasztal-beszélgetés a Heves megyei művészekkel
amit akar. És a helyzetnek ez a pikantériája: aki egyszer vagy kétszer megjelenik a megyében, annak úgy látszik nagyobb a hitele, mint annak, akivel naponta találkoznak . . . P. Á.: — Pedig, ha jól emlékszem, a vidéki művészek murális foglalkoztatottsága egy időben lektorátusi program is volt. Emlékeztek? Fölkértek minket itt, hogy állítsuk össze azoknak a helyeknek a listáját, melyek alkalmasak lennének ilyen díszítésre. A kérelmet azzal a kísérőszöveggel juttatták el hozzánk, hogy alkalmasint helyi alkotók megbízására is sor kerülhet. A lista aztán elment — a megbízások pedig csak maradtak .. . — Ha már így állunk, milyen vásárlási gyakorlattal ellensúlyozza mindezt a megye? Egyáltalában: mik a mecenatúra lehetőségei és esélyei? J. Cs.: — Kétévente van akvarellbiennálénk. Ezeken a tárlatokon mindig vásárolunk — ha nem is jelentős összegben — de nagyobb időszakban ez már jelentősnek mondható. Még a városi tanácsnál dolgoztam, s emlékszem, hogy minden évben mintegy százezer forintot költöttünk vásárlásokra. — Külön pénzalap áll rendelkezésre ott is és a megyei tanácsnál? J. Cs.: •— Természetesen. — Ebbe az összegbe beleértendő az akyarellbiennálén elkölthető summa is? J. Cs.: — Igen, a rendezésen kívül minden ide tartozik. Természetesen az utóbbi években ezek a keretek rendkívüli mértékben megcsappantak. Hogy csak egy példát említsek, közművelődési célra hosszabb időn keresztül egymillió-kétszázezer forint állt rendelkezésre a városi tanácsnál. A „nagy nyiszá- lások” korában ez lecsökkent négyszázezerre. Figyelembe véve, hogy ebből más fizetnivalónk is volt, vásárlásra már nemigen jutott. Most tartunk ott, hogy a megyének cirka annyi pénze van közművelődési és egyéb feladatokra, mint eredetileg a városnak volt! Persze ehhez az összeghez is különböző toldalékok járulnak. Az elmúlt évben sikerült a maradványból háromszázezer forintot kapni, amit az utolsó fityingig el is költöttünk. Akárcsak azt a harmincötezer forintot, amit a minisztériumi vásárlási keret jelentett. Nos, mindezt egy nagy kalapba tettük, s ebből vettünk. Természetesen nem mindenkitől, mert akkor olyan kevés jutott volna egy személyre, hogy nem lett volna segítség senkinek sem. Az idén nagy fába vágjuk a fejszénket, az előreláthatóan hasonló nagyságrendű kerettel szeretnénk megalapozni a múzeumban a kortárs művészet kiállítási anyagát, ami ugyan már létezik, de szegényes, helye sincs, de hogy legyen, egyre inkább kívánjuk. Nem a látványos, nagy akciókra helyezzük a súlyt, inkább lépni szeretnénk — előre. — Fordítsuk figyelmünket most már végérvényesen a műhelygondokra. Van-e például sajátos művészeti arculata Hevesnek? J. Cs.: — Azt hiszem, esetünkben is az a helyzet, ami országszerte: profilunk nincs, de kvalitásban sem maradunk el a többitől. — Van-e periodikusan ismétlődő téli, tavaszi, nyári tárlat, ahol a megye alkotói kollektíván összemérhetik erejüket? N. E.: — Hiszen még kiállítási helyiségünk sincsen! B. L.: — Pedig még a sportban is meghatározott helyen történik a vetélkedés. És ha — mondjuk — nincs futballpálya, nincs meccs se! J. Cs.: — Sajnos a megye közművelődési intézményhálózata a mélypont alatt van. Hadd említsem az egri Megyei Művelődési Központot, amely nomenklatúrája szerint „központ” csak lehetőségei szerint nem, mert nem éri el a kívánt méretet sem. Az utóbbi időben egyedül Gyöngyösön épült új művelődési ház, Hatvanban lebontották. Ez rányomja bélyegét a kiállítási életre is. Helyiségünk kettő van, bár, véleményem szerint csak bizonyos megszorításokkal nevezhet42
