Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pécsi István: Látogatóban Bolza Mariettánál
Haza talált... Látogatóban Bolza Mariettánál Gyermekkorom egyre frissebben felbukkanó élményei, emlékei kalauzoltak el hozzá. Akkortájt sokat beszéltek családjáról, a szarvasi Bolza grófok mecénás hangoltságú férfiakat is adó olasz származású famíliájáról, s arról a kissé különcnek titulált mágnáslányról, a későbbi Zichy grófnéról, aki bele- szerelmesedett a festészetbe, és erre a nemes töltésű szenvedélyre áldozta életét. Aztán saját kálváriáim járására rendelt sorsom, messze sodorva attól a településtől, ahol ifjúvá értem, ahová még rövid látogatásokra is ritkán tértem vissza. A múló évtizedek azonban bearanyozták a valaha nem nagyra becsült Ifjúság impresszióit, s a nosztalgia egyre sűrűbben vezérel oda, ahonnan egyéniségemet meghatározó viadalaim megvívására indultam. A szomorkásán szép „honi” környezetben emlegették ismét a nevét. Öröklött címek nélkül, alkotó embernek minősítve szóltak szülővárosi tárlatáról, kiegyensúlyozott lényéről, figyelemre méltó munkásságáról. Ezért jött a telefonos kapcsolatteremtés, s a látogatás Budán, az egyszoba, összkomfortos, műteremnek is kinevezett lakásban. Idős hölgyre számítottam, de csak éveinek száma utalt erre, mert fiatalos kedélyét, bölcsességet sugárzó bizakodását, s különleges kincsnek értékelhető harmóniáját a tizen- és huszonévesek, a neurózistól senyvedő delelőn levők is irigyelhetnék tőle. Rögvest bizalmával ajándékozott meg, pedig ismeretlenként kopogtattunk. Nincsenek számára tabutémák, nem hallgat megrpóbáltatásainak fájdalmas stációiról sem. Negyven esztendeje milliók fizették vissza adósságaikat’ osztályának, törlesztettek a századok óta felvérző sebekért. Jogos indulattól fűtve, de nem mérlegelve azt, hogy személy szerint kinek jár és kit nem illet a számonkérés, a ridegség, az elutasítás. így került méltatlanul az árnyékos oldalra ő is, aki nem futott Nyugatra rokonaival, holott tehette volna. Nemcsak 1945 után, hanem 1956-ban is. Nem társult férjéhez sem: itt nevelte fel — olykor keményen küzdve a lét- fenntartásért — három gyermekét, akiknek fiai, lányai ma épp olyan megbecsült polgárai e hazának mint minden jobbra termett tehetséges ember. Csak sejteti, hogy ebben hitt, s azért nem vágyott sehová, mert ennek a népnek óhajtott szolgálni. Akkor is, ha eleinte — de soká tartott ez az időszak — bizalmatlanul méregették, ha a legtöbb útján tilos jelzés várta, méghozzá magyarázat nélkül. Az ecset mégis odakötötte, ahol először rácsodálkozott a tündökletes tájakra, a borongást gyógyító, üdezöld, őszi bronzba, bíborba, illatosán fehér virág- üzönbe öltözött sudár fák regimentjéhez, az öreg erdők tisztaságot sugalló intelméhez. Azt vallotta, azt szuggerálta magába, hogy a jószándék nem hiába szökken szárba, s a közeledés, a póz nélküli humánum hasonló alapállásra sarkall másokat is. Ha nem is máról holnapra. A buktatókon ez a meggyőződés juttatta túl. Az ecset pedig a nem egyszer hiányzó forintokat hozta. Azzal sem törődött, hogy emiatt aprópénzre váltotta adottságait. Tudta: az igazi képességek soha nem sikkadnak el. 34
