Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - A PÁLYA KEZDETÉN - Sárhegyi István: A festő és a köd
• A pálya kezdetén Sárhegyi István: A festő és a köd A jó édesanyádat! — sziszegte a foga között Dávid. Félig vakon tapogatózott maga körül, hogy meglelje a csörgőórát. Rövid, elkeseredett küzdelem után sikerült elnémítania a vadul berregő jószágot. Csukott szemmel heveré- szett még valahol a semmi határán, és próbált megbarátkozni az ébredés gondolatával. Néhány perc múlva erőt vett magán, kibújt az ágyból. Otromba papucsában kicsoszogott a konyhába, hogy feltegye a teavizet. Lakása annyiban különbözött egy átlag agglegény otthonától, hogy ő még a rend látszatát sem tartotta különösképp fontosnak. Nem is a felfordulás zavarta, hanem az, hogy néha órákig keresgélt valamit, míg az aztán a legváratlanabb helyről bukkant elő. Most is, már jó ideje nyomozott a cigarettája után, s fogalma sem volt, hova tehette. Szerencséjére zakója zsebében talált egy erősen megviselt szálat. Rágyújtott, majd elhúzta a sötétítő függönyöket. A reggeli világosság mohón tört a kis szobára. Kibámult az ablakon. Ködös, őszi nap volt, a sűrű pára puhán ereszkedett a tájra, jótékony némaságba burkolva a fákat, a távoli dombokat. Olyan mozdulatlannak tűnt minden, mintha egy láthatatlan, óriás kéz bénította volna meg a természetet. Szerette ezt az évszakot, pontosabban igazán csak ezt szerette. A |enséges, komor nyugalmat, a rideg méltóságot, amely valahogy önmagára emlékeztette. Gondolatai hirtelen szertefoszlottak, mert a bejárati ajtó felől szapora kopogás hallatszott. Mire kiért, már senkit sem látott, csak a' katonás rendbe lerakott szatyrok jelezték, hogy ott járt az ismeretlen látogató. — Megint eltelt három hét — hökkent meg. Itt, a világtól elzártan, alig-alig érzékelte az idő múlását. Egymásba folytak a napok, a percek, egyedüli támpontot csak Kerekesné jelentett, aki három hetente hordta neki a faluból az élelmet és egyéb, nélkülözhetetlen apróságokat. Jó öreg Kerekesné. Az ő gondoskodása nélkül vajon mire jutott volna? Még egészen fiatal festő volt, amikor megismerte. Furcsa, hogy már akkor is vénnek látta, pedig — így utólag visszagondolva — aligha lehetett idősebb, mint most ő. S az azóta eltelt három évtized mintha csak megkímélte volna az öregasszonyt, nem rakott új ráncokat az agyonbarázdált arcra. Mélyeket szippantott az éles, friss levegőből. A falu felől fekete fejkendős öregasszonyok csoportja közeledett. A vasárnapi misére igyekeztek, s útjuk éppen a festő háza előtt vezetett el. Mikor odaértek, kíváncsi pillantásokat vetettek a kinn álldogáló férfira. Dávid gyorsan bemenekült a fürkésző tekintetek elől. — A fene enné meg — morgott magában —, úgy viselkedem, akár egy tolvaj, vagy gyilkos, akinek bujkálnia kell. Végtére is nem bűn, hogy nem szeretem az embereket. Más a világra jött, él, beszél, kapcsolatokat alakít ki, s élményei hatására — legalábbis így képzelte — megcsömör- Uk, félrevonul, egyedül marad. De ő — amióta csak az eszét tudja — soha27
