Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Nevezzed Dánielnek!
Pécsi István Nevezzed Dánielnek! Alex a magány építőköveiből emelt magának katedrálist. Rideget, fennsége- set, taszítót, s azzal áltatta magát, hogy otthonosan érzi magát ebben a gonddal fabrikált mentsvárban. Néha mégis menekülni vágyott. Ilyenkor kikoesizott nagynénjei vidéki villájába, ahol minden az elődök angliai őshazáját idézte, ahol a két idős hölgy éppúgy elbarikádozta sorsát a külvilágtól, mint ő tette a zajos nagyvárosban. Virágbontó tavasz volt, simogatóan kék éggel, melegzöld lombtengerrel. A buja kertben húzódott meg, cseresznyefák illatözöne alatt. Akkor vette észre az elaggott cirmost, akit sokszor látott, de egyszer se pazarolta rá figyelmét. Fáradtan, nehézkesen lépdelt, hajdan fénylő szőre megkopott. Borzongott, a Vég fuvallata ijesztette. Elkapta volna tekintetét, de különös jelzések zsibbasztották akaratát. Az állat szeme babonázta meg, amely hátborzongatóan beszédessé vált. Meleg hullámok körözték agyát, s ő észrevétlen ráhangolódott az impulzusokra, amelyek végül szavak, mondatok köntösét öltötték. — Törődtél velem, közelítettél hozzám, hadd viszonozzam mindezt Indulás előtt. Gyere közelebb, simogass meg, ne viszolyogj, győzd le ellenérzésedet... Azt hitte álmodik, úgy vélte valamiféle fantáziajáték áldozata lett, szkeptikusan felnevetett, de tette azt, amit kívántak. Rádöbbent: tudatában nyugalom vert sátrat, s nehezen körvonalazható öröm sugárzott minden procikájába. Zsongító zsibbadtság, több, felemelőbb az ital szülte, gyorsan semmibe vesző, s később fejfájással kínzó mámornál. Aztán újabb intelmek sorjáztak: — Lebontani az elzárkózás bástyáit, a kétkedés sáncait, közelíteni egymás felé ... csak nyerhetsz ... az értelmes, a másnak is gyümölcstermő élet... Fura eufória, felvillanyozó narkotikus bódulat — minősítgetett, de rögvest újabb üzenet érkezett. — Elmegyek — ... találkozol még velem, Velünk ... Nevezzed Dánielnek ... Ne csak magad javára szelídítsd meg az „oroszlánokat”, de a többieket is óvd marásuktól... Egy kattanás, s gondolatait már a hétköznapok ritmusa uralta. A vézna, törődött lény elsomfordált, s ő azon tűnődött: miért nem macskának nevezte. Beszélgettek, pletykákon derültek, s a kora délután búcsúra intett. Emlékeiben vitte a cseresznyevirágok simogató fehérségét. A kocsinál elhangzottak a megszokott fordulatok, a látogatás már-már úgy zárult, mint egy közepes novella suta, sablonos befejezése. — Lexi! A cirmos kikísért. Döbbenetes, mintha beszélni szeretne ... Szólnia se kellett volna, mert előbb felsajgott benne a kapcsolatvételi óhaj. ... köszönöm ... hívjad majd Dánielnek ... A négy kerék messzire röpítette, az a tekintet elhomályosult, de sejtette: egyszer, valamikor még felcsillan ... Teltek a hetek, hónapok. A kőrengetegben magabiztosan mozgott. Az intézetben hárította főnökei cselvetéseit, dühödten csapdosott vissza, émelyítette az intrika, marcangolták az indulatok. Nem itta, vedelte a szeszt. Vegetált a teljes értelmetlenség végtelennek tűnő országútján.
