Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Pécsi István: Hazafelé

ismertette meg. Ebben a furcsa honban mindig a nagybetűs Igazság, az egyértelmű Jó győzött.

Az álomhatáron túl azonban vészterhes felhők gomolyogtak. Családja jóléte megingott, a kuláklista, majd az államosítás révén a nincstelenség hajlékukba is beköltözött. Hajnalonként sámliját cipelve sorakozott kenyérért, s rendületlenül olvasott, amíg teremtett alakjai társaságában bekalandozhatta vágyai tartományát

Öltönyre, hosszúnadrágra nem futotta, mackóban járt a sehova sem kötődök zárkózottságának vértezetében.

Ötvenhat októbere tizennyolc esztendősen érte. A szláv, a tót nációkban bővelkedő alföldi város jogtalanul arcul csapottjai óvatosan kémlelték az eseményeket. Űri hangoltságú nevelői viszont a diákok felfegyverzését tervezték. Kétcsövű légpuskával vagy vadászmordállyal. öt is okításra parancsolták. Megjelent, hogy elmondhassa: a régi már nem, az új még nem kell neki. Megvédi magát ha kell, körülbástyázva kijelölt limeseit Oscar Wilde eszte- tizmusával, aforizmatikus stílusának sáncaival.

Apjának veterán ismerősei arra sarkallták: legyen a KISZ alapító tagja. Felmérte a lehetséges előnyöket, s elutasította az ajánlatot: elhatározta: az egyetemi felvétellel járó csatározásokat a tehetségével nyeri meg, méghozzá napóleoni könnyedséggel. Eszébe se jutott, hogy azok a sosem létező regényhősök vezérelték, s nem saját akarata. A família neves protektort keresett. A magas állású személyiséghez nagynénje űzte el, úgy, hogy a villa előtt várta. Bent mégsem az történt, amit remélt. Az unokaöccs csak arról beszélt, hogy egy-két esztendeig dolgozni megy, s azt követően áll a bizottság elé.

önbecsülése diadalmaskodott, s fékevesztett szellemi portyákra száguldhatott. Bármibe fogott, minden értelmi vállalkozását hamisítatlan siker koronázta. Megmámorosodott önmagától, belé sem sajdult annak tudata, hogy a legtöbbet azoknak köszönheti, akik névtelenül porladnak az alföldi temetők simára gyalult hantjai alatt. Énje koronáztatott meg, felvillanyozták különös kalandozásai a grafológia, a tenyérelemzés és az asztrológia, s spiritiz- mus háza táján. Sorsa, léte indokait kutatva járt meg gondolati mélységeket és magasságokat.

Olyannyira, hogy nem is észlelte a körülötte sűrűsödő gyűlölséget. Köny- nyedségét, magabiztosságát, eleganciáját vetették szemére. Kispolgárnak minősítették irigyei. Fölényesen csapott vissza: senki egyenruháját nem viselem.

Nem mások kárára utazott, mégis ízelítőt kapott a veszíteni is tudni kell egyszer sem felesleges tananyagából. Fejet hajtott, s egy esztendeig eljátszotta — ironizálva a nem éppen örvendetes szerepkörön — az évfolyam „üdvöskéjét”.

Közben emlékezetébe villant az az egykori, az a haza vezető út, s előre- lendült, hogy azonosuljon a kényszerből vállalt pózzal. Közeledését elutasították, őszinteségét mímeltnek tekintették. A nagy színpad, az Élet jutott eszébe, s kiaknázva a kedvező alkalmat, fizetett, kizárólag pedagógiai célzattal. Ellenlábasai, akiknek a nagy szellemi osztozkodáskor kevés jutott a tarsolyukba, igazi önző arcukat mutatták. Ezt várta, s rögvest leköszönt, mint valaha Cincinátus — azok a görög—római eszményképek folyvást befolyásolták cselekedeteit —, s a nagy jelenet tökéletesre formálódott. „Uraim,

66