Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 2. szám - HAGYATÉK - Gárdonyi Géza: A világ közepe

9 Hagyaték

GÁRDONYI GÉZA:

Az első világháború valósággal feldúlta Gárdonyi életét. Kezdetétől végig érzékeny figyelemmel kísérte a kegyetlen eseményeket. Fájt neki minden áldozat. Megrendítették a hadi jelentések; sajnálta a kioltott emberéleteket, a sok sebesültet. Együtt- érzett a hadifoglyokkal. Az egri Sáncban levő lakása kertjéből részvéttel látta, hogyan kínlódnak a környékbeli szegény asszonyok a mindennapi megélhetésért. Látta a pipájukba dohány híján száraz falevelet tömő férfiakat, és a lovak helyébe vízhordó kocsik elé fogott várbeli katonákat. Éveken keresztül várta haza fiát orosz hadifogságból, és tehetetlenül nézte, hogyan válik semmivé évtizedek becsületes munkájával összekuporgatott, hiszékeny hazafiságból hadikölcsönökre kiadott pénze.

A háború éveiben született írásait átszövi az együttérzés a szenvedőkkel, a

A világ közepe

keserűség az esztelen öldöklés miatt. A szenvedések vége, a háború befejezése számára is megnyugvás, öröm volt. Ezek az érzések is belekerültek műveibe. Az alábbi rövid novella is bizonyíték erre. A „békesség első levele megpecsételésé- nek” másnapján — bizonyára 1918 derekán — került ki tolla alól. A hagyatékában ránk maradt kéziratból nem derül ki, hogy megjelent-e valahol.

Most, a második nagy világégés befejezésének negyvenedik évfordulóján különös fogékonysággal gyönyörködünk Gárdonyi mélységes humanizmust, békeszeretetet sugárzó elbeszélésében. A kedves sorokat olvasva nem nyomhatjuk el közös óhajunkat: bárcsak megtanítaná az emberiséget a két világháború keserves leckéje az újabb, még nagyobb pusztulás elkerü- lésére!

KOROMPAI JÁNOS

Tavaszodott: zöldült a fű a csaták mezein. Fűzfák, nyárfák lombosodtak, gyümölcsfák gombosodtak. Az oroszokkal kevéssel előbb pecsételtük meg a békesség első levelét.

*

Napnyugta felé egy orosz paraszt lesett elő a vasúti híd alól. Nagy báránybőr süveg volt a fején, hosszú ködmen a testén, magasszárú bagariacsizma a lábán. Óvatosan nézett körül. Felmászott a töltésre is, és végigszemlélődött a sínek hosszán Magyarország felé. Nézett, szemlélődött eleinte csak a fűből, később fel is emelkedve. A határon történt ez.

Aztán visszabújt a híd alá. Batyut emelt elő onnan, orosz katonai hátizsákot. S egyre tekintgetődve indult tovább a vasúti töltés mellett napnyu- gotnak.

A síneken valami emberféle ballagott, közeledett nyugat felől a homályban. Kezében piros vasúti lámpás. A muszka egy fűzbokor mellé húzódott.

— Zdrasztvujtye! (Agyisten) — kiáltott fel rá a muszka —, utazó vagyok. Jó embernek látszol: mondd csak, orosz vasút-e még ez? vagy már osztrák?

— Orosz — felelte a bakter —, ez még orosz.

46