Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Mocsár Gábor: ...eleitől fogva

guk szőtte lepedőn, párnán aludtak, de Margit, ez a hajdúsámsoni Pénelopé — és még mennyi sok magyar Pénelopé — azon időkben nem ülhetett otthon. Maguk mentek idegen földre a férjüket látni, sebesült-nézőbe. Netán sírlátogatóba — ha ugyan megtudható volt, melyik országban, hol lelhető meg az a sír. Rendszerint sehol, annyian voltak, ki győzött volna mindnek külön sírt ásni. Ha egyáltalán akadt volna sírásó —, s ha lett volna ilyesmire idő.

„Hajnalhasadta előtt káplár kis érőmmel a Mt. San Michele nyugati lejtőjére mentem . . . Előttem a holtak százaival borított lejtő, melyről fullasztóan förtelmes hullaszag fülledt bűze özönlik ránk. Elviselhetetlen egy borzalom ez . ,. Annyira fojtogat engem, hogy hosszú ideig tart, míg önuralmamat visszanyervén, beszélni tudok. Itt az állások igen kezdetlegesek és alig nyújtanak védelmet. Az ellenség szakadatlanul lő a Monte Fortonról és a 197. magaslatról, mind a két irányból tüzelő lövegei hosz- szantozzák arcvonalunkat, és így emberfeletti munkával, a sziklába vésett még csekély árkokat folyton újra betemetik. Szegény halott honvédek és olaszok hevernek mindenütt a gránátok által cafatokra tépve, a nap perzselő hevében gyorsan rothadva. Az emberek meg sem mozdulhatnak, mert amint már egy kicsit fölemelkedik valamelyik, máris jönnek az ellenséges lövedékek. Bekötött orral és szájjal feküsznek, és kaparják, vésik a sziklát s építenek, hogy a következő pillanatban egész munkájukkal együtt a lezuhanó nehéz lövedéktől megsemmisíttessenek. Egy hadnagy reszkető ajakkal jelentkezik nálam, ő az egyedüli tiszt a században. A többiek mind elestek, vagy betegen elszállíttattak. „Tábornok úrnak” szólít, nem csoda, hisz csak most jött ide egy menetszázaddal, és még sohasem látott engem . . . Rövid éles sivítás és kisebb gránát puffanik tőlünk nem messze: azonnal jajgatást és nyöszörgést hallok. A hadnagy sürgősen kéri, hogy távozzak innen, mert itt mindenki meghal .. . Irtóztató a fülledt hullaszag! Megkérdek egy embert: fiam, bírjátok még?... „Hazánkért mindent, még a halált is kibírjuk!... A jó Isten áldjon meg mindkét kezével benneteket, hős fiacskáim!.. . öt percnyi tartózkodás után mélyen megindulva és megrázva kúszok visszafelé. Borzasztó e sok rothadó hús s a fekete, aludt vér, ami mindenütt hever és tapad: oly szörnyűséges, hogy a rémülettől jéggé dermed lelkem. Mindig itt feküdni, csak egyszer, éjjel, kihűlt, romlott ételt kapni, ez irtóztató hullaszag közepette, amely a nyelvre s a torokra tapad, azt az étellel lenyelni: naponta csak egyszer meleggé tett korty vizet kapni, s azt is csak éjjel s a perzselő nap öldöklő, izzó hevében, melyet a sziklák megtízszerezve sugároznak, a rothadó bajtársak között mozdulatlanul feküdni a nehéz, kábító hidlaszaggal tüdejükben: ettől meg kell, hogy őrüljenek.”

(József kir. herceg háborús naplójából, 1915. augusztus 10-i feljegyzés.)

Nem hiszem, hogy Margit férje, Sólyom Lajos ebben a pergőtűzben sebesült volna meg. Ha azokban a napokban-éjszakákon itt lapul valahol a do- berdói sziklák között, aligha ússza meg könnyű sebesüléssel. Igaza volt annak a rémült hadnagynak: ott mindenki meghalt, bizonyára az a reszkető ajkú hadnagy is. Margit férje nem itt sebesült meg, hanem már korábban, az első isonzói csatában kapott golyót a combjába, de ez ma már nem állapítható meg pontosan. Annyi bizonyos, hogy ő is ott lehetett abban a menet12