Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Jávor Ottó: Damjanich
Ö.: Az előfogatok? H.: A helyükön. Ő.: Köszönöm. Kérem, foglalja el helyét. (A hadnagy főhajtással búcsúzik, Damjanich hozzálép.) D.: Küldetését nem ismerem, hadnagy úr, de bizonyára jó ügy érdekében kockáztat. Majd kicsúszott a számon, hogy a magyarok istene áldjon meg, fiam, de te ezt talán nem fogadnád illő örömmel. így hát csak annyit: őrizd meg, fiam, a poros csizmák becsületét. H.: Köszönöm, tábornok úr. Igyekezni fogok, (kimegy) D.: Ezt a fiút a vörössipkás zászlóaljamban is szívesen láttam volna. Ott már kapitány lenne. Ö.: Aztán most itt a szomszéd cellában várhatná, hogy fölakasszák. D.: Ön folyton a fején találja a szöget, és ez nem mindig rokonszenves. Tehát? Ö.: Tehát ma este, vacsoraosztás után önt megszöktetjük. D.: Mi? Ö.: Jól hallotta. Ahogy mondtam. Este fél hétkor. D.: Hogy képzeli? Engem? És a többiek? Azt gondolja, hogy én a bajtársaimat .. . Ő.: Őket is kiszabadítjuk. Négylovas szekerek várakoznak. Hajnalig szép utat nyernek. Siethetnek Kossuth Lajos után, vagy ahová akarnak. D.: És én? Ö.: Velünk jön. Önre, tábornok úr, szükségünk van. D.: De hát ön a császári sereg őrnagya! Ö.: Damjanich János nem a császári sereg kapitánya, majd őrnagya volt, aki egyenesen a Mária Terézia-rend várományosának hitte magát?! D.: Milyen zavarban lenne most az udvar, a kamarilla, a császár, ha megkaptam volna! De mégis, micsoda terv ez? Ö.: Pontosan, tehát nem hebehurgyán, nem magyar módra megszervezett. D.: Ne haragudjék, kérem, de ez az egész olyan érthetetlen, sőt, hihetetlen. Ide jön ön, az adjutánsa az ajtó előtt, mint egy operában, a második felvonás elején . . . Ö.: A tábornok úr feltehetően igen muzikális, de most... D.: Mese! Érti? Nem hiszem. Őrültség vagy provokáció, mindegy, nem hiszem! Ő.: Este fél hétkor majd elhiszi. D.: Mégis, mi ez a szabadítási kísérlet? Ez a nemzeti színű akció? Kik szervezik, kik állnak mögötte? Ő.: A szerb nemzeti felszabadítási mozgalom. D.: Hogyan? Ő.: Ahogy mondtam. A szerbek meg a rácok mozgalma. D.: (felugrik) Őrség! Ő.: Ne veszítse el a fejét, tábornok úr! D.: Hát azt gondolják, hogy én, Damjanich János áruló leszek? Ő.: Nem lesz, áruló volt, lett. Jelenben is mondhatnám. Kilépett a szerb közösségből, majd a császári zászlót is otthagyta, a magyar lázadás mellé állt. D.: Talán szabadságharcot akart mondani. Ennyi a megjegyzésem. A többire szót se vesztegetek. 25
