Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: A XVIII. századi országgyűlési paspuillusokról
marosan Buda közismert alakja lett. Kivált azután, hogy közreadta híres Bilanx, azaz Mérőserpenyő című röpiratát, amely kemény támadás volt a klérus ellen. Trenck nyíltan az egyház hatalmának letörésére biztatott, így érthető, hogy ellenfelei a katolicizmus legkonzervatívabb képviselői közül kerültek ki. Szaitz Leo egri szervita páter három nyelven, magyarul, latinul és németül támadta Trencket,' magyar nyelvű ellenröpiratát 1791-ben nyomatta ki A Trenck mérő serpenyőjének öszvetörése (Pest, 1971) eímmd. Tóth Farkas Jezsuita egy gúnyverset írt ellene A Trenck Tsufos ember címmel 1790-ben, amely nyelvi fordulatival teljességgel a kéziratos pasquillus-költészet verse- lési gyakorlatát követi: Egy vén dög jár Budán, Pesten, Azt sem tudja, hány az Isten; S Diétánkban prolorál. Soha még tsak kispap sem lett, Questa fráternek sem illett, S — a Papokról perorál. Alig bírja a több fejét Nyivek eszik már velejét. . . 5. A XVIII. századi pasquillus-költészet anyagában az 1790-es egyházellenes versek mellett figyelmet érdemelnek — progresszív gondolatkörük okán — azok a szövegek is, amelyek az országban uralkodó szociális viszonyokat vázolják. Ezek között akad olyan vers is, amely a paraszti sors nehézségeit, a jobbágyság életviszonyait mutatja be. Pregnáns kifejeződését találjuk e problémáknak az 1764-es országgyűlés alkalmával készült Az 1764dik Esztbeli Diaeta alkalmatosságai című igényesebb versezetben. Meglepően jó, a XVIII. századi átlag fölé emelhető pasquillusról van szó, amelynek bevezető strófái jó költői adottságokra vallanak. Nemcsak az antik mitológiai elemek utalnak erre („Megsárgítván Céres zöldellő búzáját”; „Pomóna ériette gyümöltsét s almáját”; „Sétál már Bacchus is a szőlő hegyére”; „Diánának eljött őszi vadászatja”; „Hóra már pincékre elrakja virágát” stb.), s a verselés rutinosabb volta, hanem egy-egy jól sikerült, bizonyos fokú esztétikai hatást is kiváltó strófája is: Hanyatlik a nap is nyári futásáról, Kitért már a hold is rövidebb útjáról, A csillag fényesbnek tetszik sugaráról, Mindezek tanítnak nyárnak elfogytáról. Szól az őszi féreg szokott nótájával, A gólya kikészült egész táborával, Egy madár sem játszik már tovább párjával, Mind itt hágy bennünket nyári quártéjával. A bevezető szavak után az országyűlési viszonyokat tárja olvasói elé a versszerző, „az ország terheit” felsorakoztatták ugyan, de a bajok megoldására aligha van remény, hisz a sérelmek orvoslására hivatottak Ami ellenek van, közülük kiejtik, Ami őket nyomja, azokat elrejtik . . . A strófa utolsó sorában nevén is nevezi, kiket vádol: „Püspökök s Nagy Urak illyek vagytok ám tik.” Az alábbi sorokban még határozottabban fogalmaz. Sok erőszakos tJr bírója szívünknek, ök szaporítóji keserűségünknek. A Bécsben határozó „fő tábla” megfellebbezhetetlen döntéseiről szólván azt fejtegeti, hogy ennek tagjai ... a házat jól nem esmerik, Sem azt, ami igaz, szóllani nem merik, S a Laurust noha magoknak megnyerik ... Pedig a bajokról hallgatni nem lehet, mert Úgy nyomja a teher elfogyott népünket, Hogy gondolása is sebheti szivünket. Hogy terhelnők tehát mi is lelkünket, Ha nem vetnök rajok megszánó szemünket. Az ország paraszti lakosságának életkörülményeiről rajzolt kép megrázó, sokban XIX. századi irodalmunk parasztábrázolását előlegezi: Egész falu restál sokszor egy garassal, A bírót ijesztik páltzázással, vassal, Tömlötzre is hordják egész szekér kassal, De mégsem fizethet bár kifeszített hassal. Sokat ha kérdeznél, hány forintot fizet. Felel: ötször, hatszor, vagy hétszer is tizet. Ki száraz profontot eszik, s iszik vizet, Többet az ilyenre ki? s mely lélekkel vet? Sokszor egy forintért lelkét is eladná, Csakhogy portióját rixtig beadhatná, Az executitót eltávoztathatná, Hogy kárát azzal is ne szaporíttaná. Sok nem is esméri a pénznek formáját, Hetekig nem látnál csak egy grajtzárkáját, Mégis, hogyha kérded néki az adóját, Hallani elunod a forint summáját. Sok hogyha vagyon egy hitvány tehene, Melyet két gyermekre adott jó Istene, Annak borját mindjárt hogyha meg ellene, A portió miatt eladni kellene. A borjú megdöglik, vagy megvét a tehén, Portioért adja a tehenét szegén, A gyermeke koldul, hol más tartja, hol én, Szüléje kesereg, mert mind szegény, mind vén. Egy helység vagy falu nincs egész hazában, Hol ezt nem találod teljes divatjában, Kérlek hát, mit gondol az ilyen magában, Aki vállani már több terhet nyakában. Inkább, bizony inkább azon törekedjünk, Hogy súlyos terhétől mit lehet, leszedjünk. Illő szegényeken, hogy elkeseredjünk, S míg nem segíthetjük, el se is széledjünk . . . XVIII. századi pasquillus-költészetünk egésze végsősoron egy irodalom alatti irodalom szférájába helyezhető. Esztétikai értéke, jelentősége nincs, ám a magyar szatíra fejlődéstörténetében jelentős szerepe volt, " emellett fontos kordokumentum, szélesebb megismerésre érdemes. Lőkös István 52
