Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: A XVIII. századi országgyűlési paspuillusokról
meseket, a papságot és a nemességet, s ezekre is pasquillusokban reflektáltak. Róbert Zsófia ezeknek az ellentéteknek is nagy szerepet tulajdonit a kilencvenes pasquillus-áradat indítékait keiresve 4. A XVIII. század pasquillus-költészete egészében messze áll a valódi esztétikai értékeket hordozó irodalomtól. Ennek két alapvető oka van. Az egyik a pasquillusok rendeltetéséből, funkciójából fakad, a másik a versszerzők és a pasquillusokat olvasó közönség műveltségi színvonalából. A versek alkalmi jellegét — mint már említettük — az országgyűlések határozták meg: a pasquillus- szerzők az ott zajlott eseményekről tudósítottak — némiképp a sajtó funkcióját is helyettesítve. „E „tudósítások” és „kommentárok” — a műfaj természetéből adódóan — hol dicsérően, hol elmarasztalóan, egyszer szolidabban, máskor nyersebben szólnak az országgyűlési követekről, a főrendekről és a klérus képviselőiről. A cél: az országgyűlés menetét kívülről figyelemmel kísérő tömegek tájékoztatása és orientálása. A maradandó megfogalmazást, a vers formai eszközeit így a befogadó közönséghez kellett igazítani. Ez a közönség összetételét tekintve meglehetősen heterogén volt (a vidéki köz- és kisnemesség, a városi polgárság, a vidéki értelmiség, az alsópapság alkotta), s ebből adódóan műveltségi szintje sem egységes. Esztétikai minőségeket tartalmazó irodalmat alig-alig ismert, annál inkább az alkalmi versfaragók lakodalmi, temetési és egyéb alkalmakra írott szerzeményéit s nem utolsó sorban a ponyvát s a kalendáriumot, mely utóbbiak versanyaga bőven kínált csúfolódó szövegeket is. Nem sokban különbözött a pasquillus-szerzők műveltséganyaga sem. A verselés egyhangúsága, nemegyszer primitív volta éppúgy erre vall, mint a kompozíció hiánya, s a költői eszköztár vegyes- sége. Az iskolai latinos kultúra elemeit éppúgy megtaláljuk a kifejező eszközök között, mint a bibliai motívumokat. Róbert Zsófia igen találó megfogalmazása szerint „az antik, biblikus és népies elemek rendkívül érdekes stílusban keverednek — egy parlagias, ásatag, barokk irodalmi közhelygyűjteményen belül.” A versek témavilága sem túlságosan gazdag. Az országgyűlésen uralkodó káosz, az idegen, azaz német viselet; a követek ostobasága; a felszólalások harcias volta; a deputátusok magánéletének árnyoldalai; a mágnás asszonyok erkölcsisége; a mágnásifjúság hebehurgyasága; 1970-ben a nyelv ügye s a klérus stb. lesz leggyakoribb tárgya a verseknek. Külön csoportot alkotnak az úgynevezett személyre (p. In Porsonalem Koller, In Baro- nem Prényi, In Carolum Ezterházy Episcopum Agriensem. Fuchs Nyitray Püspökről stb.) írott versek „amelyek legtöbbször támadják, olykor védelmezik a nevezett személyt. A pasquillus-szerzők talán itt a legkíméletlenebbek. Ezek a szövegek tele vannak durva személyeskedéssel, indulattal, vádaskodással. Általában a leggyengébb verseknek minősülnek, céljuk az ellenfél erkölcsi megsemmisítése. Egyházi és világi személyeket egyaránt támadnak velük a szerzők s II. József esetében még a király is megkapta a maga „jellemzését” — igen: csak halála után. E verstípust illusztrálandó idézzük épp a Józsefről szóló pas- quillus néhány sorát: Itt fekszik már halva Luciper ménlova, méltó kit emésszen Pokol égő tava. Méltó, kit Vénusnak ménessé sirasson, a kurvák serege gyászoljon s jajgasson. Méltó, hogy Pokolban Pluto mellé üljön, s örökkön örökké ottan szégyenüljön. Utolsó császárod meg hóit Austria. Sírj! mert ő Vétkének ime ez a díja. A személyre írott pasquillusok gyakran beépülnek egy-egy hosszabb versezetbe is, mintegy motívum gyanánt. Nem változatlan szöveggel természetesen, hanem a pasquillus lényegi elemeit megtartva. Az In Baronem Perényi című, minden jel szerint báró Perényi Károly ugocsai főispánt gúnyoló vers a báró hasmenéséből adódó „balesetét” meséli el meglehetősen kiszínezve. A téma — némileg lerövidítve és megszelídítve — beépült az 1764-es országgyűlés idején írott, Maid Kétségben esett Hazánk Siralma, Vádgya és Panasza című terjedelmes pasquillusba is: Prényit, ha meg nézed, láthatsz vastag Magyart, Mert ő, hogy meg szorult, a Kalapjába szart Midőn Diaetára hívák a nagy Udvart, így mocskolá meg a deputátusi Kart. Báró Barkóczy ezt okossan titkolta, Noha látta, midőn Gatyáját letolta, De pár Companiae ő is tsak szagolta, Kár, hogy a Kalapja szegényt elvádolta. Utánok egy Német menvén, mert meg lelte, Látván, hogy Kalapnak van Szartul meg telte, A vízhez szaladván ottan ki hintette, Perényi előtt osztan kénysen viselte. Bécsbe tehát Prényi oly Gravament teve, Mely miatt örökre fel marad a Neve, Mivel messze futott annak büdös leve, Annyit, hogy már bele nem fért, ő mért eve. A személyekre írott pasquillus-áradatban a Fekete János grófról szóló versek külön csoportot képeznek. A felvilágosodás eszméit vállaló liberti- nus főúr személye körül „egész kis pasquillus- háború robbant ki.'* Az 1790-es országgyűlésen ugyanis Fekete tüntető ellenzékiségével, egyházellenes beszédeivel, verseivel az érdeklődés középpontjába került. Hívek és ellenfelek sorakoztak fel körülötte s így született meg a róla szóló pasquillusok sora. A legelterjedtebb egy latin nyelvű vers (Tu pice), amely a Fekete, fekete kezdetű szöveggel együtt szerepel a gyűjteményben,’” de népszerű volt a Gróf Fekete ellen írt Satyra is. És természetesen az ellenpasquillusok mindegyike. Az Urak, veszett kutya jár a diétába kezdetű mű — Mátyási József szerzeménye — egyebek között így csúfolja a Tu pice szerzőjét: Coki hát kis pudli, látod sokba kaptál, komondorhoz illő nagy koncba haraptál, Neked Feketéből elég csak azt merni, Aminek a macska sírt szokott kaparni. A XVIII. század utolsó harmadának pasquillus- költészetében Fekete János gróf gyakran szerepel Trenck báró alakja is. A kalandos életű író 1790-ben váratlanul tűnt fel az országban, s ha51
