Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 2. szám - JELENÜNK - Pécsi István: Nemzedékek nevelője
— Sok kérdést kellett tisztáznom önmagámmal, számvetést készítettem, arra törekedve, hogy túljussak időleges válságaimon, megtorpanásaimon. Az új közel állt hozzám, hiszen a korábbi évtizedek során is azokért emeltem szót, azokért dolgoztam, akik előnytelen helyzetből indultak. Egy kissé mégis elbizonytalankodtam, s felmentésemet kértem. Ezt követően tanárként, majd tanulmányi vezetőként munkálkodtam. Az áthangolódást megkönnyítette többek között az a maradandó élmény, hogy megismerkedtem a makarenkói pedagógia alapelveivel. Harminchárom esztendeje annak, hogy egy sajátos kísérletbe fogott. Azóta sok minden történt, mégis pontosan emlékszik minden mozzanatra. — 1950-ben intézetünkben két elsős lány osztály kezdte meg tanulmányait. Az egyik gimnáziumi, a másik tanítóképzői volt. Az előbbibe a legjobb képességű fiatalok kerültek, az utóbbiba viszont a gyengébb bizonyítványúak, a kevésbé igyekvők. Így aztán érthető: a rajtkor meglevő különbségek mindinkább fokozódtak. Nevelőtársaim egyre többet panaszkodtak a képzősökre, folyton a bajokat, a bokrosodó gondokat említették. Osztályfőnökük is borúlátóbbá vált, végülis lemondott tisztéről. Másodikban hatványozódtak a nehézségek, s az új vezető sem boldogult a gárdával. A tanulókat elkeserítették a kudarcok, a tanárok tartózkodása, ellenérzése szintén erősödött. Harmadikban már senki sem óhajtotta vállalni őket. Ekkor gondoltak rám, megkértek arra, hogy próbáljam meg felka~ rolni a széthullás előtt álló csoportot. Tudtam: nem lesz egyszerű dolgom, mégsem léptem vüsz- sza. Annál is inkább, mert végre alkalmam adódott arra, hogy a gyakorlatban győződjem meg a makarenkói nevelési elvek hatékonyságáról. Először gondos, minden részletre kiterjedő „haditervet” készített. Az alapos tájékozódás után meghatározta a közelebbi és a távolabbi célokat. — Az új nézeteket társítottam saját tapasztalataimmal, s ezeknek megfelelően cselekedtem. Előlegeztem a bizalmat, mivel akkor is azt vallottam, hogy az ifjak megbecsülik, értékelik azt, ha komolyan veszik őket, ha hisznek abban, hogy sokra képesek. Ügy döntöttem: először rövid távra szóló feladatokat szabok meg, olyanokat, amelyeket egy kis erőbedobással elvégezhetnek. Szükség volt ezékre, mert a sikerélmények forrásaivá lették, s hozzájárultak a szinte teljesen hiányzó önbizalom kialakításához. Néhány hét alatt megnyertük az iskolai dekorációs versenyt, aztán a fegyelem erősítését oldottuk meg. A diákok rájöttek arra, hogy bennük is rejlenek dicséretes adottságok, s később építettek is ezekre. Megfogadták azt is, hogy eredményesen fejezik be a tanévet. Gondoskodtam a jutalomról. Háronapos budapesti kirándulást ajánlottam azoknak, akik úrrá lesznek a nehézségeken. Azt is elmondottam: az anyagiakat nekik kell előteremteni, a szülőktől egy fillér támogatást sem kérhetnek. Ez különösképp felvillanyozta őket, s most már közösen törtük a fejünket azon, hagy miként szerezzük meg a szükséges pénzt. Megállapodtunk abban, hogy belépőjegyes műsorokat, előadásokat tartunk a megyeszékhelyhez közel eső településeken, azokban a falvakban, ahová gyalog is eljuthatunk. Ez tetszett nekik, annál is inkább, mert igazolhatták, hogy nem szűkül- ködnek figyelemre méltó adottságokban. Egyfelvo- násos darabokkal birkóztak meg, verseket mondtak és táncoltak. Amellett az egri erdőgazdaságban csemetekerteket gondoztunk a hétvégeken. Munkára névelés volt ez a javából, méghozzá úgy, hogy senki sem vette észre; mi az igazi tét. Közben természetesen haladt a tanulmányi hátrányok behozása is. A közös összefogás megteremtette a maga gyümölcsét: közösség kovácsolódott, olyan, amelynek minden tagja lelkiismertesen szorgoskodott. Kitűzött céljainkat maradéktalanul megvalósítottuk. A jelzett kiránuiásról senki sem hiányzott. A Gellért-szálló kioszkjában nemcsak zenét hallgattunk, hanem örülhettünk egymás sikereinek is. o A változások köre még nem zárult le. Felvetődött az egri tanítóképző létjogosultságának kérdése. — Az új, a főiskolai jellegű tanítónevelés részleteinek kimunkálásában magam is részt vettem, arra törekedve, hogy életképes ötletekkel szolgáljam a nemes ügyet. Épp ezért keseredtem el másokkal együtt — amikor értesültem arról, hogy a megyeszékhelyen megszűnik a nagy múltú intézmény. 1959-ben átkerültem a tanárképző főiskolára, s itt tevékenykedtem 1967-es nyugdíjba vonulásomig. Nem panaszkodom, mert itt is megtaláltam a helyem, hiszen tennivalók regimentje várt rám. Néhány év alatt elértem minden fokozatot. Később nemcsak tanszékvezető voltam, hanem igazgatóhelyettes is. Az oktató-nevelő munka lekötötte energiám jó részét, ezért igen kevés jutott egy-egy tanulmány megírására. Ezt az adósságot törlesztette a későbbi esztendők során. A legtöbben, amikor eljön a megérdemelt pihenés ideje, búcsút mondanak a szakmának, a kollégáknak, újfajta tartalommal töltik meg az idős kor éveit. Teljés odaadással hódolnak hobbijuknak, s figyelemmel kísérik unokáik szellemi és jellembeli fejlődését. Akadnak azért kivételek is, olyanok, akik nem óhajtanak takaréklángra váltani, akik életük fogytáig lankadatlan igyekezettel dolgoznak nap mint nap, méghozzá úgy, hogy sikerek regimentjével lepik meg környezetüket. Ilyen ember Somos Lajos is, aki magas korát meghazudtoló lendülettel munkálkodik, nem gondolva az öregséggel járó ezernyi bajra, az orozva közelítő, a hirtelen támadó betegségekre. Azt vallja, hogy mindezekkel megbirkózik az alkotás hevülete. Tekintete ezért fiatalos, írásai ezért ötlet- gazdagok, olyannyira, hogy bárki megirigyelhetné őket. Nemcsak arra törekedett, hogy minden üres óráját hasznosan töltse, hianem ezt a lehetőséget mások számára is biztosítani óhajtotta. Többek között ezért szervezte, alapította meg a Magyar Pedagógusok Heves—Nógrád megyei Tagozatát, amelynek hosszú ideig titkáraként tevékenykedett, jelenleg viszont elnöki tisztét látja el. Továbbra is 23
