Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Suha Andor: Kávéház a Halálraítéltekhez

ja a tábornok úr, de nagyon finoman, hogy a Kékesre megyünk, fiam. Nagyon örültem a jó fuvarnak, a kellemes úri társaságnak, nyomom a gázt. . . Először Farkasmájnál néztem a mellettem ülő lányra, ő kedvesen visszanézett. Arnold bácsi, micsoda szemek! Atyúristen, ilyen szépet még sohasem láttam! Szebb volt, mint Karádi Kataliné a Halálos tavaszban. Mátrafürednél már szerelmes voltam, és éreztem, hogy a lány is belém/. Megsimogattam a kezét, azután a térdét, a combját. Hagyta. Amikor elvettem a kezem (tetszik tudni, Arnold bácsi, hogy Mátrafüred után mennyi a veszélyes kanyar, ott szükség volt mind a .két kezemre), a lány visszahúzta. Jól van, gondoltam, csak a tábornok úrtól tartottam, de Mátraházán felőle is megnyugodtam. Pontosan ott, ahol jobbra kell fordulni Kékes felé, meghallottam a mél- tóságos asszony halk, finom hangját.

— Látja, Benő, milyen szépen szórakoznak elöl a fiatalok ... ebből szerelem lesz, majd meglátja.

Amikor a szálló előtt megálltunk és kisegítettem őket, a tábornok busás borravalót adott. Finoman összecsapta a bokáját és azt mondta: Szervusz. És köszönöm, fiam. Legyen szerencsénk, látogass meg minket, ha időd engedi. Ügy látom, a leányom, Cecília.. . De így van ez rendjén, szép magyar leány, szép magyar fiúval...”

Raáb úr ennél a résznél felkapta a fejét, mert ő sem szerette az ilyen kokárdás meséket. Bámulta Gyuri szomorú, nagy orrát, fekete és ragyás arcát.

„Szép fiú, szép magyar fiú ...” — ezeket gondolta, és ahogyan a fiú okos, kissé ravaszkásan csillogó szemébe nézett, .már azt is tudta, hogy ezt a mesét egyenesen neki találta ki a sofőr.

— Gazember! — hálálkodott a történetért.

— Uraim, kezdhetjük? Mindenki fegyverfogható? — Vitéz Várkúti Mór bácsi lépett be ezzel a szöveggel a kávéházba. Az öregúr egész lénye robusztus erőt, sugárzó derű és meghökkentően drasztikus szelemesség. Tizenhat hidegvérű lova volt, szekere, kocsija, három melegvérű, szép lánya és két jól sikerült fia. Boldog ember volt.

Weiss Mór 14-ben vonult be Nyíregyházára a huszárokhoz, lévén lóval bánó ember, fuvaros édesapjánál kocsis. Tizenötben, az orosz fronton, egy ütközetnél 30 ló és 30 lovas életét mentette meg. Ö maga nyolc sebből vérzett. Rendkívüli bátorságáért, amikor felgyógyult, őrmesterré léptették elő. Bátorságának legendás híre kelt, hőstettet hőstettre halmozott, a háború végén már alig fért a sok medál a kenyérzsákjába.

Később, amikor vitézi telket osztogattak, lovat kért és Várkúti lett.

Bőkezűen bárt embereivel, állataival egyaránt, mint azok az emberek általában, akik sokat nélkülöztek, mielőtt a napos oldalra kerültek. A munkát soha nem hagyta abba, akkor sem, mikor isten felvitte a dolgát. A lovakat etette, itatta, ápolta és hajtott ő maga is. Kurta szárú csizmába bújtatott, görbe lábait megfeszítette a deszkapallón, állva robogott a városon keresztül, hatalmas harcsabajuszát lobogtatta a szél. Lányai csiklan- dósan szépek voltak, egymástól teljesen elütő zsá- nerek. A szőke, fiús Ica úszó- és műugróbajnoknő, Árnál a barna és kék szemű teniszbajnoknő. Terka, a legfiatalabb és fekete, a szerelem terén jeleskedett a fentiekhez hasonló sikerrel. Az idősebb fiú szakasztott apja volt, erős testű, könnyen hevülő, rettenthetetlen. A fiataltól egyszer gyermekkorában megkérdezték, hogy hívják, kicsoda az édesapja/. Ö azt válaszolta:

— Tocsis... — mert selypített. Ukrajnában is így szólították a fiút, Tocsis, akkor is, amikor már nem tudott válaszolni, mert éhenhalt.

Elütő zsánerek voltak tehát, de mindben volt valami az öregből, szín, tekintet, jellem, bátorság, durvaság, jóság — nagy hajlam a boldogságra . ..

Az öreg Várikúti új paklit bontatott, csak origi- nál kártyával játszott. Kevert, osztott, meggyújtotta faintosát, ismert mozdulatával a felső ajkánál eligazította útban levő bajuszát és megszólalt baszszusám:

— Tere, Béla, ász, kassza.

Kisvártatva bejött a kávéházba egy kocsis/. Szétnézett, zavarban volt, mint aki véletlenül a színpadra téved, holott csak a mellékhelyiséget kereste. Illemtudósan levette a sapkáját, hatalmas, ga- néjos csizmájában Várkúti 'bácsi mellé kopogott és illendően megállt:

—• Instálom, a ténsasszony üzeni, hogy Terka kisasszonynak gyermeke született.

Csend. Mindenki a kártyáját nézi, meredt szemmel. Mindenki tudja, Terkának nincs férje, lehet, az újszülöttnek apja se akad majd. Csak az öregúr emeli a tekintetét a kártyáról a kocsisra.

— Igen, most már biztos, hogy kilenc hónappal ezelőtt a lányom lefeküdt egy férfival.

Csak mi röhögtünk, az idősebbek hallgattak. Pedig akkor azt kellett volna mondanom, ha szájon is vág Várkúti bácsi, hogy ne tessék ilyen csúnyát mondani. Terka fejét nemsokára a vonat sínjéhez verik a csendőrök, mert csak egyedül ő meri majd leköpni azokat. Ugye, mégiscsak a maga lánya, vére volt ez a Terka, Várkúti bácsi?

De hát csak röhögtem akkor, amikor az öregúr szellemesnek szánt bemondása elhangzott.

Tizenegy órakor érkezett Lipkovics úr, varrógép- ügynök és bérimádkozó. A kettő szorosan összefüggött, az igazság ugyanis az volt, hogy az ügy- nökösködésből már nem lehetett megélni, a kutyának sem kellett akkoriban már a varrógép. Ezt a foglalkozást csupán a rang miatt tartotta meg Lipkovics úr. Ha valakinek bemutatkozott, azt mondta: „Lipkovics, akvizitőr” — egy kissé orrhangon, franciásan ejtve a szót. Imádkozott hát mások helyett, mások lelki üdvéért, órabérben. Világosabban szólva: egy óra imádkozásért 5 pengőt számított fel a megrendelőnek.

Lipkovics úr különös, megható figura volt. Az egész ember csöndes, szomorú báj. Arca franciásan enervált, nagy, barna szemében nehéz sorsának összes szenvedése és tanulsága. Meglehetősen magas, csontos ember volt, egyfajta választékos, de hanyag eleganciával. Sok öltönye volt, mind tiszta, frissen vasalt és kopott, valaha jobb napokat láthattak gazdájukkal együtt/. Most is, amikor sötét ruhában, fehér ingben, sevró cipőjén kamásni- val megjelent, érezte, látta az ember, helyén van itt és jó ízlésről tanúskodik minden. Pontosan

8