Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
Milyen indítékok késztethetnek egy fiatalembert arra, hogy élethivatása, munkája mellett novella- és regényírásra adja a fejét? Itt és most Domokos József indítékai kiderithetetlenek, de bizonyára valamilyen korhangulat határozta meg a tettét. Az utóbbi évek termékeny divathulláma talán, amely számos alkotóművészt késztetett arra, hogy elemezze, ábrázolja az ötvenes éveknek elnevezett fél évtizedet. Vagy az a jó néhány kötet, amely ezt az időszakot hasonlóan Domokos Józsefhez, az éppen eszmélő gyermek szemével láttatja? Esetleg olyan élmény, emlék, amely mostanra leküzdhetetlen belső késztetéssé növekedett? Bármi is az indíték, az ábrázolt tartalom közismert. Néhány esemény, amely nem több, mint ürügy: egy „politikusán” megrendezett Télapó-est, egy „hitvita”, a vallás elleni küzdelem jegyében, Sztálin halálhíre, csavargó és képzelődő gyerek, szét- züllő házasság stb. S ha mindez így túl szimpla, meg lehet tetézni a gyermeki képzelet teremtményeivel, csodálatosabbnál csodálatosabb mesebeli alakokkal. Ezek a mesebeli alakok hivatottak arra, hogy eredetiséget hozzanak a kisregénybe. Sajnos, egyetlen pillanatig sem tűnnek eredetinek, egyéninek. Mesélni látszólag igen könnyű, valójában, mint itt is kiderül, a legnehezebb feladat. Nem csoda, ha a szöveg igen hamar modorossá válik, irodalmiaskodó mondatszerkesztés, mesterkélt szófűzés halmozódik benne számolatlanul. Más szóval a csináltság, az izzadságszagú könnyedség mindenhol eluralkodik. Cso- korravalót lehetne összegyűjteni az ilyen „művészi" mondatokból: „Anyagának lerázhatatlan sűrűségével összezúzta a nyakukat nyújtogató könnyű nyalábokat.” (63. 1.). Vagy: „...holott a szenvedélyeknek acsarkodó összecsapásuk után ki kell égniük, hogy megnyugodjanak a kölcsönös tisztelet óvatos egyensúlyában.” (74. 1.) A hétéves Péter, a regény főhőse, ilyen csodálatos és érett mondatokat mond és gondol általában, mint most annak az Egérkirálynak, akit az ő képzelete teremtett meg: „A pusztítás önpusztítássá zsugorodott mása vagy.” (153. 1.). A fiú egyébként igen ellentmondásos egyéniség. A viszonylag egyszerű dolgokat nem érti meg, mondjuk azt, miért visel láncot a Télapó-ünnepségen a kutyát alakító szereplő. Ezen nem is lehetne csodálkozni, még egy kiemelt káder fia esetében sem, ha máskor meg nem lenne olyan okos, mint az író. Például egy kihallgatott vitából tévedhetetlenül és megfellebbezhetetlenül következtet a vitázók jellemére. Azt is meg tudja állapítani, hogy a vitában „még gyermeklogika sincs”. (!). Anyja szeméről is meglepő érettséggel elmélkedik. Idézem: „A fiú róluk már tudta, hogy egyenletes fölényük mentes az ingerlékeny gorombaságtól...” S ha valaki erre azt mondaná, hogy ezek nem a fiú, hanem az író szavai, vesse össze a szcfvegkörnyezettel, mert a 10—11. oldalon éppen az írói közlésmód egyik hibáját érheti tetten. A szemmel, kézzel, az olyan testrészekkel, amelyeket páros testrészeknek szokás nevezni, folyamatosan baj van. Az író elfeledkezvén az elemi szabályról, mindig szemekről, kezekről beszél, mintha legalább három lenne belőlük. Két mondat idézése engedtessék még meg nekem. Az egyik egy egyeztetési hiba, így hangzik: „A hálás, megkönnyebbült sóhajok belekaptak a Télapó jól táplált és társának ösztövér alakjaiba.” (Az én kiemelésem. T. M.). A másik egy szólás, tehát egy frazeológiai egység felbontása, mint ilyen, szintén nyelvhelyességi vétség: „Vergődj már zöld ágra, te kis hülye.”. (65. 1.). A főhős, Péter alakjának ellentmondásosságát, rossz megformálását nemcsak ezekből a nyelvi, nyelvhelyességi zavarokból eredeztethetjük, hanem főleg a stílusforma, a közlésmód zűrzavarából. Ez konkrétan azt jelenti, hogy általában lehetetlen eldönteni, ki beszél a regényben. Egy fentebbi idézet kapcsán már felmerült a kérdés. Néha az íróra gondolunk, de aztán kiderül, hogy az a főhős volt. Aztán Péter szavaira gyanakodunk, de abból meg mintha az látszana, hogy ez csupán az ő álma vagy képzelgése, az író közlésében. Szakszerűbben megfogalmazva: lehetetlen megállapítani és eldönteni, hogy a prózai közlésmódok közül melyik érvényesül egy-egy bekezdésben. Nem tudható, olykor-olykor függő beszédről vagy egyenes beszédről van-e szó. Amikor már éppen azt hisszük, hogy szabad függő beszédben előadott oldalakat olvastunk, rá kell döbbennünk, ezeket a főhős gondolatainak szánta a szerző, azokat idézte, szándéka szerint hitelesen. Sajnos, ez nem tekinthető valami tudatos és „modern” írói eljárásnak, legfeljebb annak szeretne látszani. Helyette a mű éretlenségének, kiérleletlensé- gének a tanúbizonysága és egyben forrása a fentebb említett modorosságnak. A főhős megformálásában a művészi hitelesség hiányosságai mintegy sűrítve fejezik ki a kisregény művészi hitelességének hiányosságait. Ez az irodalmiaskodó fogalmazáson túl abban az eljárásban érhető, tetten, amelyben az író a mű keletkezésének időpontjában érvényes evidenciákról elfedekezve úgy ír, mintha azok 1953-ban, a cselekmény időpontjában is érvényes evidenciák lettek volna. Az érthetőség kedvéért konkretizálom ezt az elvont megállapítást, kiemelve a legdurvább hibát: „száguldó gépkocsik áradatá”-ról ír, a 126. oldalon. Nyilvánvalóan egy jelenbeli képet vetít itt vissza, öntudatlanul, figyelmetlenül. A kisregényt négy elbeszélésféle követi a kötetben. Űjat ezekről már nem lehet elmondani. Mintha a kisregény melléktermékei lennének. Vagy úgy, hogy megírta őket a szerző, de nem tudta beilleszteni a fő műbe, vagy úgy, hogy a megszerzett rutin birtokában utógyakorlatként születtek, esetleg előbb ezeken szerezte meg azt a rutint, amelynek rabjává vált. A lényeg: nem ront és nem javít semmit. Ahogyan nem változtat az összképen az sem, hogy apró erényeket, néhol felvillanó természetesebb hangvételt, a mesevilág és a valós események közötti halvány (szándékos vagy tudattalan?) allegorizálást éplen az alkotó és a mű javára lehetne írni. Azonban — visszatérve az indító hegeli gondolathoz — egyértelművé vált: a kellő forma hiánya nem csupán azt jelenti, hogy a műalkotás nem igazi műremek, hanem azt is jelenti: nem műalkotás. Egyébként a kötet fülszövegén azt olvashatjuk, hogy Domokos József megbecsült közgazdász. Maradjunk annyiban: ezt készséggel elhisszük... (Magvető, 1983.) Törőcsik Miklós 64
