Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Szabó Péter: Majd, ha a kofák is a színházról pletykálnak...
A 60-as évek összevonási lázának csak az egri színház esett áldozatul. A művelődéspolitika akkori irányítói érthetőnek tűnő elméletet találtak törekvéseikhez. Koncentrálni kell az erőket — mondták — legyen inkább kevés jó, mint több langyos. Ennek a szemléletnek a helyességét alátámasztotta, hogy a vidéki színházak legfőbb szerepe sokáig a fővárosi tehetségek utánpótlásának biztosítása volt. Ha valakinek sikere volt, már el is készült a budapesti szerződés, s mert a fővárosban közel a film, a rádió, a televízió, a pénz, a népszerűség, a tehetségek mentek. Aztán megszűnt ez a gyakorlat. Érdekes, hogy éppen a legkisebb vidéki színház, a kaposvári társulat nyújtotta a legfigyelemreméltóbb teljesítményt. Miért? Mert ott „csak” színházat csináltak és ezer egyéb elfoglaltság nem aprózta fel az erőket. A tagok megismerték egymás rezdüléseit. Ez megkönnyítette a műhellyé válást. — Az első időszakban igyekszünk mindenfajta igényt kielégíteni. Revüt, operettet ugyanúgy játszunk, mint klasszikus és avantgarde darabokat. A válogatásnál nem a műfaj, hanem a művészi színvonal dönti majd el, mi kerül ide. A későbbi repertoárt is a fogadtatás határozza meg. Nagy szerepet kapnak a bábos kollégák, felhasználjuk az Agria Játékszín tapasztalatait és a spontán jövő kezdeményezéseket, hogy tárlatokkal, előadóestékkel, és ki tudja még, mivel, gazdagodjon a kínálat. — A tervek szerint leginkább a vendégjátékok fogadtatásából derül ki „hogyan tovább”. Évente két előadást a színház saját erőből hoz létre. Kikkel oldják meg ezt a feladatot? — Egy felkért rendező anyaszínháza és a Magyar Filmgyártó Vállalat művészgárdája jöhet szóba. Egy dolog biztos — s ezt a rossz példák miatt kell hangsúlyoznom: jól fizető, de tessék-lássék hakni Egerben nem lesz. — Nincsenek rendezői álmai? — Természetesen vannak, de az első időszakban szeretnék háttérben maradni, másra bízni az effajta munkát. Most színházat kell teremteni, nemcsak egy jó darabot színpadra vinni. — A nyíltan vállalt útkeresés nem jár azzal, hogy az első három esztendőben eleve kizárják az önálló arculat kialakítását? — Lehet, hogy nem kell ennyi idő. De a sajátos profil nem azt jelenti, hogy egyfajta színházat csinálunk, hanem azt, hogy jellegzetesen sokszínűt. Ez csak fokozatosan jöhet létre, hosszú idők során. A folyamatot csak az gyorsíthatja meg, ha a színházat szerető emberekből kialakul egy olyan mag, amely állandóan nő, és biztosítja számunkra az azonnali visszacsatolást. — Meg kell várni, amíg ez automatikusan létrejön? — Nem feltétlenül. Igyekszünk siettetni. Színjátszó tanfolyamot indítottunk az Ifjúsági Házban, nem titkolva, hogy a „nagyszínpadon” is számítunk a résztvevők „szereplésére”. Ezzel nemcsak a statiszták és segédszínészek hiányát pótoljuk, hanem bizonyos, hogy a fiatalok baráti támogatását is megnyerjük. A főiskolán színházesztétikai speciálkollégiumot rajtoltatunk, amelyen úgy oktatjuk az elméletet, hogy a tanultakat azonnal szembesítjük a gyakorlattal. Nyilvános próbáink lesznek, melyeken szabad vitatkozni. Színházbarátok körét szervezünk felnőtteknek. Hogy milyen programmal, ez akkor derül ki, amikor megismerjük a leendő tagokat. Ezt nyitottá szeretnénk tenni. Izlésterrort, tagkönyvet, tagsági díjat nem tervezünk, kurzust annál többet. Az alkotás folyamatába óhajtjuk beavatni a közönséget. — Hogyan formálódik a technikai háttér? — Ez már nehezebb. A megbízható műszaki gárdát bizonyára sikerül 73
