Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: A XVIII. századi országgyűlési paspuillusokról
Varga Imre meggyőzően mutatta ki, hogy a fenti versben „a személyeskedő gúnyolódás .. . nem arra méltatlan embert vesz célba... A felsorolt gaztetteket talán az író nem tudta volna hiánytalanul bizonyítani, de nagyjából történeti valóságnak megfelelő képet rajzol hőséről. Ez a tárgyi igazság megmenti a mocskolódásba süllyedő else- kélyesedéstől. Másrészt a pasquillus írójának olyan vonásait hozza felszínre ,melyek feledtetik annak alantasabb jelenségeit. A gúnyversből írói erő, költői egyéniség bontakozik ki... A vaskosságban itt nem csupán kisnemesi társalgási modor, póri- asság, hanem Rabelais-i erő, irodalmiság van. Ez az erő Szentpáli írói egyéniségének legfőbb jellemzője, ez biztosít neki a magyar barokknak legalább a második vonalában jelentős helyet.”1' 3. Szentpáli Szász János ellen írott verse ugyan 1703-ból való; mégis: a századfordulót követő években, tehát már a XVIII. század első évtizedeiben azt tapasztaljuk, hogy a hanyatlás, az el- sekélyesedés tendenciái érvényesülnek pasquillus- költészetünkben. Ennek legjellemzőbb jegyeiként a személyeskedő, csúfolódó hangot, a trágárságot, a pletykálkodó jelleget, s a főként a közérdekűség csökkenését említi a szakirodalom. ‘ A tematika is beszűkülni látszik, a XVIII. század pasquillus-ter- mése már elsősorban az országgyűlések, kisebb részben a megyegyűlések eseményeihez kapcsolódik. Olyannyira, hogy a században mindvégig az országgyűlések lettek a pasquillus-költészet elsődleges alkalmai. A XVIII. századi versanyag legnagyobb hányadát az 1728-as, az 1764-es, de főként az 1790—91-es országgyűlések idején írott pas- quillusok alkotják. Az ország különböző könyvtáraiban őrzött gyűjtemények szöveganyagát vizsgálva, különösen két időpont szembetűnő: az egyik az 1764-es, a másik az 1790—971-es országgyűlés. Ügy tűnik: a gazdag pasquillus-termést meghatározó tényezők között mindkét esetben nagy szerepe volt a megelőző és a soron következő ország- gyűlés között eltelt igen hosszú időnek. Az 1764- est tizenhárom évi, az 1790—91-est negyedszázados szünet után hívták össze. Az 1764. évi diétáról tudósító pasquillusok egyike (Maid Kétségben esett Hazánk Siralma, Vágya és Panasza) a bevezető strófában utal is erre: Három s tízszer fordultt az esztendő elől, Hogy Diaeta nem volt az Országon belül, A terhes Baj meg nyőltt mind egy min más felül, Tehát kívánának végezni most errül. Különösen gazdag volt az 1790—91-es ország- gyűlés idején keletkezett pasquillus-termés. Az előidéző okok sokfélék. II. József uralkodásának évtizede alatt a rendi alkotmány semmibevevésén túl egy sereg, a nemességet, a klérust sértő egyéb intézkedést hozott, ráadásul a német nyelv használatát erőszakolta a nemzetre. A kalapos király halálával mindez visszafordíthatónak látszott. Az új király hajlandó volt megkoronáztatni magát, s összehívta az országgyűlést, ahol a nemesség orvosolni vélhette korábbi sérelmeit. Érhető, hogy az országos eseményt ezúttal különös lelkesedés övezte. Már József halálhírére kitört a magyarkodás láza. Egyes megyékben levakarták a József rendeletére festett házszámokat, másütt német ruhákat égettek el nyilvánosan, Vas megye pedig megtiltotta a német nyelv használatát mind a köziigazgatásban, mind az iskolában. Amikor pedig elérkezett az országgyűlés napja, a magyar nemesség tüntetőén magyar ruhát öltött, magyarul beszélt a parádés ünnepi külsőségek közepette vonult fel a diétára."' A megnyitáson Ürményi József personalis az „Országos Gyülekezetnek Méltóságához, és Törvényes Tulajdonságához alkalmaztatott díszes magyar beszéddel” emlékezett „azon veszedelmes Viszontagságokról, mellyekben” a „Nemes Hazának hajdani Törvényes Szabadságai forgotta- nak vala” és kifejezte a nemesség óhaját: állíttassák vissza a régi alkotmány.1 ’ A főrendek ülésén — ugyancsak a megnyitás napján — a magyarul nem a legjobban beszélő hercegprímás,'' Batthyány József is a haza nyelvén szólt a megjelentekhez. Az ünneplés láza a várost is betöltötte, hisz a főrendeken, a küldötteken s azok kíséretén kívül a bandériumok tagjai is ott-tartózkodtak s csatlakozott az ünneplőkhöz az éppen akkor tartott pesti vásár népe is.1 És természetesen megjelent az alvilág: szerencsevadászok, csavargók, tolvajok és főként Venus istenasszony nem éppen jó hírű „nimfái” — lévén, hogy „ez is ad perfectionen tartozván, hogy légyenek oly közönséges személyek, kik enerválják hazánknak vigyázatlan nemes if- jait, mintha másképpen is nem elegen lettek volna, kiknek semmi gondjuk nincs az ország bajaira.”2'1 A Budán összegyűlt több ezres tömeg hírekre éhesen figyelte az eseményeket s szívesen vett minden valódi vagy éppen csak annak vélt információt, méginkább a pletykákat. A nemzeti felbuzdulás pátoszát a kortárs írók, költők alkalmi írásaiban (versben és prózában) találták meg, a köznapibb csúfolódásra is alkalmas témák s főleg a pletykák pedig a pasquillusok anyagába szorultak. A közönség — az alsóbb rétegek és a nemes urak egyaránt — szívsen mulattak már az országgyűlés első napjaiban is, pl. a II. Józsefet becsmérlő pasquillusok szövegein, amelyek humorának vaskossága kíméletlen volt: a halott embernek kijáró legelemibb tiszteletet sem találjuk meg bennük. Még nagyobb érdeklődéssel olvasták azokat a gúnyverseket, amelyek egy-egy személyt (főrendi tagot, a megyék követeit, azok hozzátartozóit stb.) támadták, vagy éppen a nem közvéleménynek szánt vitáról tudósítottak. II. József halála után ugyanis erősen cenzúrázták a megjelenő újságokat s rendelet szabta meg az országgyűlésen elhangzott beszédek közlését, közülük legfeljebb csak a semleges jellegűek voltak közreadhatok s azok is csak az országgyűlési napló alapján/' Az első napok lelkesedését követő országyűlési huzavona, majd a különböző viták, főleg a tolerancia körül zajló s így az egyházat is közvetlenül érintő disputák még több alkalmat kínáltak a pasquillusok írására. A névtelenségben maradó versszerzők felismerték azt is, mennyi ellentét osztja meg az ország különböző rétegeit: a nemességet és a királyt, a főnemességet és a közne50
