Hevesi Szemle 12. (1984)
1984 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: A XVIII. századi országgyűlési paspuillusokról
ezért tartotta szükségesnek Gvadányi megjegyezni, hogy „én... soha életemben egy Pasquillust sem munkáltam, mert soha Felebarátomnak betsü- letbe nem gázoltam és ötét nem ótsárlottam, de emellett aki tsak kevéssé ért a Pasquillusoknak munkálásához, által fogja látni, hogy azon Tzik- kelyt Pásquillusnak éppen nem lehet venni. , Ez a magyarkodás persze mitsem változtat a tényen, hogy ti, a mű szóban forró „első Tzikke- lye” több kéziratos pasquillus-gyűjteményben is ránk maradt, tehát a közönség — lévén, hogy a szöveg az országgyűlésről való információkat tartalmaz — mégiscsak ilyen verses műként tartotta számon. Okkal egyébként, mert a szöveg tartalma, a versforma, a nyelvi alakzatok egyaránt kínálják a rokoníthatás lehetőségét. Némiképp erre a kötődésre vall a címbeli, inkább már csak jelképes szerzői rejtőzködés is: „Egy Isten mezején lakó Palócznak színlelése alatt írta.” A pasquillus ui. jobbára névtelenül megjelenő műfaj volt, ami különösen alkalmassá tette a szókimondásra, de olykor a felelősség nélküli' vádaskodásra is. Gva- dányinál ilyesmiről persze már nincs szó, ám az „első Tzikkely” papírra vetése idején nyilván magára is érvényesnek érezhette „a Budai újságíróknak” szóló „parancsolatot”, „ .. .melynek ereje szerént nem szabad . .. addig az Ország Gyűlése Történeteiről írni, míg azok Magyar Nyelven ki nem fognak adódni.” Gvadányi verses országgyűlési tudósításának megszületése az „első Tzikkely” szövegének „önállósulása” egyaránt arra vall, hogy a diéta eseményeit feldolgozó verseket, az országgyűlési pasquillusokat — mivel az ott történtekről a szélesebb közönség más úton nemigen tájékozódhatott — a XVIII. század végén is nagy közérdeklődés övezte. Épp ezért nem érdektelen nyomon követni: milyen volt az útja e különös, a magyar és az európai irodalomban egykor egyaránt oly népszerű műformának megszületésétől a XVII. századi magyarországi virágzásának koráig . . . O A pasquillus Varga Imre kitűnő definíciója szerint „ ... olyan gúnyvers, melynek létrehozója az alkalomszerűség, célja az irányzatosság. Hátterében mindig ott találunk valamilyen indulatot, érzelmi telítettséget, mely a támadás lírai alapját szolgáltatja. Bár vannak a műfajnak epikus jellegű hajtásai, a pasquillus műnemét tekintve lírai alkotás. A valódi vagy vélt sérelmet, bűnt, aljasságot, hibát, ferdeséget ostorozva vagy védelmezve, ritkán tárgyilagosan, legtöbbször elfogultan szól egyénekről vagy közösségekről. Célba vesz világi és egyházi vezetőket, a személyeken túlmenői eg intézményeket, törekvéseket. Céljának megfelelően nemcsak bírál és fedd, hanem ócsárol, sokszor becsmérel és rágalmaz is.” Eredetéről a szakirodalomban egybehangzó a vélemény: Rómában a Braschi palota északnyugati sarkán egy megcsonkított antik szobor állott, amely Menelaoszt ábrázolta Patroklosz holttestével. A szobrot Caraffa bíboros tétette a palota sarkára 1501-ben s már nem sokkal az elhelyezés után, Márk napján diákok és tanárok olasz és latin nyelvű epigrammákat ragasztottak rá. Ezt a szobrot nevezi a hagyomány Pasquallinónak. A diákversek állítólag kezdetben nem szatirikus éllel íródtak, hogy később mégis a gúnyversek fóruma lett a szobor, az egy a XVI. században élt Pas- quinus nevű cipőfoltozó vargának köszönhető, aki saját szerzeményeit ragasztotta rá naponként — gúnyolva azokban a római közállapotokat. A műfaj — noha itáliai viszonylatban csak Rómában lett népszerűvé — csakhamar elterjedt Európában is; a XVI. században Franciaországban éppúgy írtak pasquillusokat, mint Angliában vagy német földön.' Mindezek kapcsán föltétlenül érdemes idézni azt a pasquillus-szöveget is .amelyre legutóbb Róbert Zsófia hívta fel a figyelmet, s amely a műfaj eredetét így magyarázza: Midőn még pogány Róma virágzott Idegen istennek amikor áldozott, Akkor Pasquinusnak benne volt lakása Kinek irtóztató volt rágalmazása. Ügy hogy kit egyszer felvett pennájára, Megmocskolta azt úgy világ hallatára Hogy vagy oda hagyta a Római rangot. Avagy a városban bujdosott, lappangott De minek utána Pasquin az átkozott Róma örömére már meghalálozott, (Mely talán ledőlt vagy igen megkopott) A végre, hogy akit életében mocskola S aki ellen ártó beszédet kohola, Öt halála után átkozva említse, S mind azon mocskokat rá vissza térítse. Azután szokásba jött az idő jártával, Ha aki mást meg nem akart mocskolni pennával, Rágalmazásait Papirosra tette, S amidőn azt senki észre nem vehette, Vagy szeggel e csúnya Oszlopra szegezte, Vagy pedig más módon reá csirizelte.A római pasquináta-hagyomány egyébként Magyarországon is korán követésre talált. Varga Imre szép tanulmányából tudjuk, hogy már a XVII. században számottevő szatirikus költészet született e mű forma eszköztárának felhasználásával.' Az ő megfogalmazása nyomán irodalomtörténet-írásunk újabban nemesi pasquillusnak nevezi a műfajt, amelynek egyik első, már címében műfajt is megnevező darabja 1608-ban készült. Pasquillus Anno 1608 Januári volt a címe. A magyarországi pasquillus költészet XVII. század eleji virágzásának természetesen egyéb példái is vannak: a Pasquillus. Hungária suan deplorans vicém 1616-ban készült, a Bethlen Gábor és udvara ellen írt gúnyvers 1621-ben, a Pasquillus ad proceres regni Hungáriáé pedig közel egy évtized múltán, 1630- ban.' Varga Imre „kollektív gúnyénekek”-nek nevezi valamennyit s közös jegyeiket így foglalja ösz- sze: „személyekről, városokról, vármegyékről szólnak propaganda céllal: róluk rajzolnak egy-egy vagy néha egypár strófában görbetükröt. Tárgyukat koruk politikai, vallási küzdelmeiből veszik. Céljuk nem a személyeskedő gúnyolódás. Az egész országot, egy országrészt vagy legalábbis egy széles körű tábort érintő kérdésekről, politikai (vallási) törekvésekről, ezek képviselőiről vagy ellenzőiről festenek irányzatos képet, hogy a szóban forgó törekvéseket mások is a versszerző szája íze szerint értelmezzék, a meg verselt személyekről ugyanazt az értékelést fogadják el. Propagandájuk kettős irányú, a kipellengérezett alakok mellett ott szerepelnek az író, a versrendelő táborához 48
