Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Illényi Domonkos: A kommunista és a szociáldemokrata párt Németországban és a Német Szövetségi Köztársaságban

politikáját, újra össznémet méretekben igyekeztek megvalósítani. A kezdeti időszakban a munkásövezetekben, a Ruhr-vidéken az üzemi bizottságok választásain a KPD helyenként a szavazatok 40%-át is megszerezte, megelőzte a szociáldemokratákat és a kereszténydemokratákat. A nyugati SPD párt- szervezetek is megélénkültek, de bennük a hagyományos jobboldal jelentős befolyásra tett szert. A jobboldal vezéralakja a koncentrációs tábort is megjárt K. Sohumacher és E. Ollenhauer lett, akik a polgári társadalom határain nem mentek ugyan túl, de nyílt antikommunista beállítottságuk ellenére számos kérdésben egyetértettek a KPD akkori céljaival: a legfontosabb iparágak és a közlekedés társadalmi tulajdonba vételével, a tervgazdálkodás bevezetésével, radikális agrárreform végrehajtásával.

Németország újjászülétését az SPD nem olyan antifasiszta demokratikus átalakulástól várta, amelynek motorja a két munkáspárt együttműködése lenne, hanem egy megreformált szociáldemokrata mozgalomtól. Minden övezetben támogatták a földreformról és a polgári demokratikus szabadságjogról szóló törvényt, elvileg elismerték az államosítást és ragaszkodtak a kommunistákkal együtt a Grundgesetz-be (a tulajdonképpeni alkotmányba!) való felvételhez. De a német munkásosztály akcióegysége megvalósításának ellenségei voltak. (Die Freiheit. Mainz. 1951. febr. 9. sz.) A szociáldemokrácia vezetősége olyan politikát folytatott, amely Fr. Stampfer, O. Braun kommunistaellenes gyakorlatát idealizálta. Keményen bírálta az oppo- zícióból az 1949-ben létrejövő CDU-, CSU vezette Német Szövetségi Köztársaság belpolitikáját, az Adenauer-kormányt —szavakban, anélkül, hogy a tőkés állam alapjai ellen támadást indított volna. Sőt mindent megtett, hogy az NSZK-ban a monopóliumellenes tömegharc kibontakozását meggátolja. Elutasította a KPD-hez való közeledést és ezzel a társadalmi fejlődés szocialista útját is, annak ellenére. hogy az ekkoriban munkástömegeket mozgósító jelszó —, „a szocializmus napjaink kérdése” — éppen tőle származott. Elutasította a proletár- diktatúra megvalósításának koncepcióját és helyette „az állam és az osztály közötti szintézis” zavaros jelszavát fogalmazta meg. Abból a tényből pedig, hogy a fasizmus nacionalista demagógiája nagy tömegeket ragadott magával, azt a következtetést vonta le, hogy a szociáldemokráciának ki kell aknáznia a nemzeti követelésekben rejlő potenciált. Ezt a célt szolgálta a potsdami szerződés elvetése, a jóvátétel és az új német határok elutasítása.

Ezek a nézetek fokozatosan a nyugati övezetekben működő szociáldemokrácia elvi programjává formálódtak. A Hannoverben 1945-ben megtartott konferencián Schumacher álláspontját fogadták el, és ez egy olyan irányvonal kiindulópontja lett, amely a jobboldal teljes győzelmét eredményezte a nyugat-németországi szociáldemoráciában. Schumacher és munkatársai az 1945-öt követő években jobboldali pártapparátust építettek ki, és erre támaszkodva sikerült elutasítaniuk az egységmozgalom híveit, megakadályozni a közös választmányok (pl. Badenben!) által szorgalmazott komminusta és szociáldemokrata pártegyesülést. Az egyesülést a

nyugati övezet megszálló hatóságai is ellenezték.

A belső harcok is hozzájárultak ahhoz, hogy Nyugat-Németország, majd az NSZK vezető politikai ereje az amerikaiak által támagotott CDU— CSU koalíció legyen, amely előmozdította a német nagytőke újraéledését. A valutareform bevezetése, a 3,2 milliárd dolláros Marshall-akció, a megszállási statútum kihirdetése, az 1949. május 8-án elfogadott alaptörvény (Grundgesetz) és végül 1949. szeptember 20-án a választások alapján létrejövő új kormány tette lehetővé az új állam konstruálását, amelyben az SPD a második, a KPD a negyedik legnagyobb pártként képviselte a munkásosztály érdekeit.

Az ötvenes évektől jelentkező Wirtschaftswunder („gazdasági csoda”) több tényezőből adódott. A negyvenes évek végén induló, a koreai háború idején folytatódó konjuktúra serkentette a termelési kedvet. Az NSZK-t az ötvenes évek elején nem terhelték hadikiadások, így az állam az improduktív szféra költségvetésének egy részét is invesztációs alapként használhatta fel. A 10 millió áttelepülővel bővülő piac fogyasztási cikkek hiányával küzdött, ez befektetésre ösztönzött.

Az új termelési kapacitások létesítését végül a strukturális aránytalanságok kiküszöbölése is szükségessé tette, amelyek az ország kettészakításával jelentkeztek az NSZK-ban is.

A tőkefelhalmozás és a nemzetközi versenyképesség szempontjából nagy jelentősége volt annak is, hogy a nyugatnémet munkásosztály bérszínvonala a legfontosabb iparágakban alacsonyabb volt, mint pl. az USA munkásaié. Miközben a német munkások és műszaki szakemberek technikai intelligenciája és szervezőképessége semmiben sem maradt el más országok színvonalától.

Ebből is adódik a gyors gazdasági fejlődés, amelyre utal az, hogy az NSZK már 1950-re elérte az 1938-as termelési színvonalat és 1960-ra az ipari termelés a 10 évvel korábbi 2,5-szeresére, a munka termelékenysége szintén 2,5-szeresére nőtt. Az ipari fejlődést nagyarányú mezőgazdasági termelésnövekedés is kísérte. 1960-ig a háború előtti átlagszínvonalhoz képest 20%-o®, az 1950-es termelési szinthez képest pedig 40%-os volt a növekedés. A fejlődést a rendkívül gyors ütemű és nagy méretű gépesítés tette lehetővé. Az ország megnövekedett szükségleteit így is csak kb. 2/3-ad részben tudta kielégíteni a mezőgazdaság.

A termelés növekedését minden ágazatban nagyarányú koncentráció követte, amely a korábbi de- kartellizálási eljárások minden következményét felszámolta. Tehát az ország gazdasági irányítása újra a nagy oligopóliumok és monopóliumok kezébe került, sőt a konventráció az 1960-as évek végére messze túlhaladta a háború előtt elért szintet. A koncentrációnak az állammonopolista kapitalizmussal összefüggő jellemvonása volt az állami tulajdont alkotó tőke gyors növekedése.

Ezek a tényezők alakították az ún. tekintélyuralmi demokrácia 14 éves történetét, amelyet belpolitikában a konzervatizmus, külpolitikában a res- taurációs irányzat, az ideológiában pedig a haladó nézetek háttérbe szorítása és a reakciós, nacionalista színezet: eszmék uralma jellemzett.

54