Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Illényi Domonkos: A kommunista és a szociáldemokrata párt Németországban és a Német Szövetségi Köztársaságban
TUDOMÁNYOS MŰHELY A kommunista és a szociáldemokrata párt Németországban és a Német Szövetségi Köztársaságban I. A két párt kapcsolatainak történelmi adottságait Németország sajátos fejődésében tárhatjuk fel, az összes alakító tényezők korrelációját feltételezve, amelynek bemutatására a dolgozat keretei csak korlátozott lehetőséget adnak. Az 1875-ben létrejött Németország Szocialista Munkáspártja (SAD) a „szocialistaellenes törvények” ellenére is sikeresen vívta ki politikai harcát a bismarcki rendszer ellen —, évről-évre több szavazattal került ki a parlamenti küzdelemből, megbuktatta a kegyvesztetté vált Bismarckot és 1891 után, mint Németország Szociáldemokrata Pártja, (SPD) a II. Internacáonálé legtekintélyesebb szervezete, az erfurti programmal a kor színvonalán álló tentámenként évekre meghatározta a német, és befolyásolta a nemzetközi szociálde- mokratizmus stratégiájának elveit és gyakorlatát. A parlamenti küzdelemben elért sikerek erősítették a Georg von Vollmar által már Bismark bukása előtt képviselt, később revizionizmusként kifejlődött irányzatot, amely az eredmények alapján a legális, alkotmányos politikai mozgás crédóját tekintette minden idők egyetlen ajánlható és követendő doktrínájának. A szakszervezeti bürokráciában, a mozgalomhoz kapcsolódó kispolgári körökben, de az erősen iparosodó német gazdaság lassan kialakuló munkásarisztokráciájában mindig támogatásra talált a revizionizmusnak megfelelő gyakorlat a reformizmus, a forradalomról való lemondás, a meglévővel való megbékélés gondolata. B. Bernstein és később K. Kautsky a Neue Zeitben, és 1897-től a Szocialistische Nonatshefte c. elméleti folyóiratban, F. Stampfer és O. Braun a Leipziger Volkszeitungban stb. propagálták a folyamatos átalakulás forradalommentes elveit és gyakorlatát, miközben a háborús válságok idején gyakran idézték Engels jóslatait a világháború in- femójáról, de a rácsodálkozáson és a megdöbbenésen kívül az események új reflexeket nem váltottak ki a jobboldalnak és centralizmusnak nevezett irányzatokból. A baloldal, a későbbi Sparta- cus-Bund (K. Liebknecht, F. Mehring, R. Luxemburg, K. Zetkin) az Internacionálé elveinek: megfelelően kísérletet tett a háború megakadályozására, de ehhez nem volt elég ereje. A német hadigépezetet mozgásbahozatala után nem lehetett feltartóztatni parlamenti eszközökkel. A forradalmi válság és a háborús vereség együtt vezetett az 1918-as novemberi német polgári demokratikus forradalom kirobbanásához. A Spartacus-Bund 1918. december 29. és 1919. január 1-e között Németország Kommunista Pártjává (KPD) fejlődött és Németország Független Szociáldemokrata Pártjával (USPD) együtt igyekezett a forradalmi folyamatot permanenssé tenni. Az első kérdés, amely az SPD és a KPD között a vízválasztót jelentette, a polgári demokratikus forradalom továbbfejlesztését, Németország további demokratizálását érintő állásfoglalás volt. Az „éretlen tömegre” hivatkozó szociáldemokrata érvelés arról tanúskodik, hogy a Hohenzollerek menekülése és a köztársaság kikiáltása szemükben maximális program volt, amely állítólag a társadalom minden polgári és kispolgári rétegét kielégítette. Azt hangoztatták, hogy a munkásság „érettsége” további fejlődés következménye lehet, amit a kisebbségben lévő KPD-nek is el kellene fogadnia. (Fr. Stampfer: Erfahrungen und Erkenntnisse. Aufzeichrungen sus meinem Leben. Verlag für Politik und Wirtschaft. Köln. 1957. 229. p.) A kisebbség fogalma tehát a szociáldemokrata frazoológiában a KPD-re vonatkozott, amely tömegpárttá csak 1920 decembere után vált, a Független Szociáldemokrata Párttal való egyesülést követően. A Weimari köztársaság kedvező feltételeket teremtett a demokratikus pártok számára, mégha a szociáldemokrata vezetésű koalíciós kormánynak nagy nehézségekkel kellett számolnia. A Scheidemannt felváltó Gustav Bauer-kormány megkísérelte stabilizálni a polgári demokráciát. Aláírta a versailles-i békeszerződést, az állandóan romló belpolitikai helyzetben paralizálni igyekezett az ellenforradalmi katonai csoportosulások, katonai diktatúra bevezetésére irányuló próbálkozásait. 49
