Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szakonyi Károly: Dixieland
ságával becipelt egyszer az iskolába, mondjak Vörösmartyt, mert épp azt tanította. Hát most egy szemtelen kis srác, egy szurokszemű kis nőpalánta rázendített, hogy tessék már nekünk egy kicsit színészkedni. Vihogtak, csiviteltek, mint a naposcsibék, mondom, isten őrizz, most nem lehet. De akkor a Cofi a háttérből megszólalt. Nem tud beszélni, csak hörög, olyan artikulátlan nyekergés jött ki a torkán, a gyerekek meg is riadtak. Na jó, mondtam, akkor egy sanzont. Elővettem a gitárt, énekeltem nekik két vidám sanzont. Verset is, mondták a gyerekek, jó, mondtam, hát legyen vers, mondjuk Petőfi. De valahogy, nem tudnám megmondani, mitől és hogyan, de olyan áhítatos hangulat lett. És akkor én is valami furcsa állapotba kerültem. Belefogtam: ím, halld, erényim rendjét, Jehova. Hiszek, habár rég elváltam a hittől. Bűnhődöm, holott bűntelen vagyok... Elfogott valami részegséghez hasonló állapot, és csak mondtam, mondtam. Nem kérdezni, hogy kit temetnek, Csengettyűzni a gyászmenetnek... És tovább, az én külön Adymat, az én fiatal éveim külön Adyját, akit eltemettem magamban, de úgy, látszik, nem örökre, mert most előjött, és érdekes, tudtam még minden sort: Lelkem fiúk, jösztök velem Régi, poros hársak alája: Régi ember mindig megáldja A régi boldog sátrakat És a világ nem változott. Cukorra légy, hárson virág És lesz vasúttal érkező És csók is lesz, aki várja És lehettem valamikor Ölelések, hársak királya És mintha csak tegnapelőtt. Mostanában kevesebbet ücsörgők a klubban, valahogy zavar az egész. Nézem a kollégáim nyüzsgését, és. esküszöm, sajnálom őket. Lármáznak, pletykáznak, szervezkednék, a háborgás eufóriájában örökké magukkal foglalkoznak, mindig valami ellen, de mindig önmagukért, semmi másért, csakis azt a bizonytalanságot leküzdendő, amit magam is ismerek. Egyik-másiknak beszéltem Co- firól, láttam, hogy hülyének néznek. Fölpuhult szívű Ványa bácsi, aki tétován toporog az őszben, el vénült Hamlet, aki vívódásainak romjain megkapaszkodni próbál, holmi beijedt Faust, aki szeretné visszalopni eladott lelkét. Láttam én. De a feleségemmel beszéltünk erről: Cofi agya nem borult el annyira, hogy ne tudná, ne hiányolná. A nővérek művésznőnek szólítják, néha egy öregasszony melléje ül és elmondja: emlékszek magára, kedveském, olyan aranyos volt abban az opeDixieland Lemez lehet vagy kazettás magnó. Pózán, dob. Dobok. Éles trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap meg a levelek. Ázottan, de harsogó sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan. rettben, mi is a címe, na ... Szólj a pártnak, a szakszervezetnek, az igazgatónak, a titkárságnak, valakinek, mondta a feleségem. Kínos volt, de megtettem. A szákszervezet atyaian vállon veregetett, igazad van, öregem, legközelebb majd felvetjük a kérdést, ámbár annyi dolgunk van, hogy belegebedünk. Intézze a szakszervezet, mondta a párt, és beletúrt hosszú sörényébe, végtére ez az ő reszortja. Hamar kiderült, hogy Cofi senkinek se a reszortja. A kis kék dereglye elúszott, elenyészett a ködökben, távoli pont, talán csak a szem vibrálása. Igaz, igaz, öregem, de lásd be, nincs időnk, az embernek úgyis annyi a baja. Tudod, atya, én nem bírom az ilyen élményeket, kikészülnek az idegeim tőle, egyébként is egy művész azzal az érzékeny idegrendszerével a mai világban, hát érted. Értem, hogyne. Haldoklik szívünk kedve. De hagyjuk az idézeteket. Cofinakse mondtam több verset, kényelmetlenül érzem magam, ha arra a napra gondolok, nagyon a szívére vette, sok volt neki. Inkább azt találtam ki, hogy mesélgetnek mindenféle pletykát, légbőlkapott sztorit, hazudozom, hogy ki mit üzent, ki hová utazott, persze hirtelen, éppen akkor, amikor már készült őt meglátogatni. Ennyi utazás száz év alatt nem volt nálunk, mint amennyit én Cofinak összehordok. Fura perverz játék, de mindkettőnket kielégít. Alkalmi párocskákat boronálok össze, nagy berúgások történetét ecsetelem, bakikat gyártok, pofára ejtem a rendezőket, belelököm a megfelelő alakokat a saját maguk által ásott verembe. Igazságot osztok, én a Nagy Rendező, sorsokat igazítok ki, átrendezem a világot, mindenki a megfelelő helyre kerül. Csak egy embert szeretnek ebben a szépen elrendezett világban, természetesen Cofit. Kissé röstellem, de csak úgy ömlik belőlem a duma. Cofi istentelenül hálás közönség, kipirul az arca, csillog a szeme, nevet, bár a béna száját nem tudja rendesen elhúzni, valami köhögésszerű hang jön ki a torkán. Ott van előtte a papír, amin ő szokott énvelem társalogni, lassan, reszketeg vonalakkal huzigálja rá a szavakat, mi van X-szel, milyen Y sajtója, én meg mindent mondhatok, újságot se olvas, igy hát azt is elmesélem, amit ösz- szeolvastam, akár a színházban történt, akár nem, vicceket, adomákat. Nevet, piros az arca, sovány keze erőtlenül csapkodja a takarót, aztán fogja a ceruzát és ügyetlenül leírja: HALÁLI. Hallania Erzsébet Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a nő ott csak körmöt, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstolla; fel sem pillant az írásból. Ül fe_ ketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pózán. Meg a dobon a seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. 15
