Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Hallama Erzsébet: Narancs és tolószék

fel, a szittyós előteret jelzi, távoli tanyát, nádast, de a végeredmény a legjobb, helyesen mondott le a többi elképzelésről — e szinte tárgyi formá­tummá redukált hídrészlet jelenti a megoldást —, az elhagyás és a nagyítás. Gy. Vad Erzsébet ön­maga karakteréhez hűen elhagyta a szimfonikus hangzást, ebben nem követte, követhette Csont- váryt, ragaszkodott, mert ragaszkodnia kellett sa­ját szonátás bensőségéhez, mely természete. Egy biztos, szerencse, hogy az utolsó pillanatban meg­látta a János Kórház kertjében búcsúzó gesztenye­fát, hiszen ez a soha vissza nem térhető festői óra serkentette e különös, szerencsés, szükséges, fel­emelő sorozat megalkotására. Befejezés Csontváry utolsó lakásának falán, a Bartók Bé­la utca 36/38-ban Budapesten, Lisztes István bronz­táblája látható a festő portréjával és a következő felirattal: „E házban élt Csontváry Kosztka Tiva­dar”. A dátum 1974, ekkor helyezték el főhajtá­sul az emlékeztetőt. Virág azonban nincs rajta, s telente, hóeséskor egy-egy fehér labdacs jelzi a gyerekek rossz szándék nélküli duhajságát. Ez volt az ő utolsó műterme az ötödik emeleten, ahol ha­lála előtt napokkal sült csirkecombbal kereste fel Rafael Győző Viktor festőművész, de már nem tudott segíteni. A lépcső és a ház külső homlokza­ta is keleti motívumokat áraszt, tengerkék majo­likacsempe vezet a magasba, — tónusban a „Ten­gerparti sétalovaglás” kék hangulatát idézi. Itt járt, Narancs és tolószék Nem akármilyen, kétségkívül kínos pillanat volt, amikor megláttam a tőkehalmájas dobozo­kat a klub üvegszékrényében. Klubos Pista ott rakosgatta mellettük a füstölt sajtot, közben rám­nézett , és azt mondta: végre küldtek tőkelhalmá- jat, látja? Ennek a pasasnak abban a ravasz üz­leti pofájában néha olyan a szeme, mintha egy halálraítélt hal nézne rád. El köll nézni másfele. Egy döglődő hal gülü szemei. Nekem rögtön eszem­be jutott Cofi, mintha megbénultam volna, úris­ten, a Cofi hogy szerette ezt a hülye büdös tőke­halmájat. A Pista fölrakott a piramisra egy kerek sajtot, és azt mondta: szegény Cofi hogy imád­ta a tőkehalmájat, rég nem küldtek, úgy látszik, leállt az import. Ezt nem is nekem mondta, in­kább a füstölt sajtnak. Csak úgy. Lehet, hogy ar­ra gondolt, nincs már Cofi, nincs aki megvegye a tőkel'halmájat, most talán a nyakán marad. Nem tudom. Ha nem állunk premier előtt, talán elfelejtem az egészet. Ezt se tudom. De premier előtt vol­tunk, és mit mondjak... rossz volt a közérzetem. Már nem tanulom olyan könnyen a szöveget, mint azelőtt. Szenvedtem, éjszakánként nem aludtam, faltam a cigarettát, pedig nem volna szabad. A fe­leségem került, mint egy leprást. A feleségem ci­itt álmodott, itt húzta esténként magára a hajnal­ban sem oldódó magányt. Utolsó évei most már rejtélyben maradnak, csak egy a biztos, az, hogy lángelméje is hozzájárult a magyar festészet me­zőnyének megemelkedéséhez. Most a műteremben, egykori utolsó lakásában Marosán László, Mun- kácsy-díjas érdemes művész lakik — a nagy fes­tő álmait szobrászi képzelet folytatja. Ő is egyedül dolgozik évtizedek óta, Csontváryhoz hasonlóan, nem érdekű a fogadtatás, a kritika, csak a munka, csak a mű. Az ő halásza is hordozza a nagy vi­zek költészetét szálfa tartásában, mint Csontváry öreg halásza, csak ez a bálványarc, a halászok ál­talános tekintete fémből mintázódott és nem szí­nekből épült festői felületté. Csontváry, festészetünk géniusza 130 esztendeje született. Máig nincs utca elnevezve róla főváro­sunkban, igaz egy intézmény, a Csontváry Terem az ő szellemét idézi. Szép gesztus lenne, lehetne, ha ez a kiállítóterem mindig friss virágot helyez­ne nemcsak az itt elhelyezett Csontváry szobor­portréhoz, hanem a Kerepesi úti temetőben fel­avatott szimbolikus síremlékén, és egykori lakása házfalán is. Az sem lehetetlen, hogy különös lele­mény folytán a Csontváry Teremben végső és végleges központozásnak megszerzik a Nemzeti Galériától Csontváry egyik rajzát, s jelképként egykori otthona egyik díszített ajtórészletét, stuk­kótöredékét, mert berendezési tárgy nem maradt utána: csak művészete. Losonci Miklós vil, húsz éve élünk együtt viszonylagos békesség­ben, valljuk meg, neki köszönhetően. S mivel egy­szer azt mondtam neki, ha premierre készülök, lehetőleg kerüljön el, most is elkerült. Jó lett vol­na, ha nem veszi olyan komolyan, amiket mon­dok. De a feleségem mindent komolyan vesz. Azt is, hogy ugyanabban az iskolában tanít már nem tudom hány éve, és hogy neki az a dolga, hogy az irodalom szeretetére okítsa az ifjúságot. Amit pedig komolyan vesz, abban makacs is, hajaj, de mennyire! Makacs és kitartó. Hazudnék, ha azt mondanám, nem megy ezzel az agyamra, bár két­ségtelen, hogy többnyire végül leteszem a fegyvert. Ott várt a reggelim, narancslé, kikevert tojássár­gája, pirítós, a rézbiliben kávé, csak melegíteni kell — ő meg sehol. Bementem a szobájába, ott lóg az órarendje, hogy tudjam. Nulladik óra. Ilyen hülyeség. És aznap volt a premier. Na mindegy, túlestem valahogy az egészen, ál­lítólag jó voltam, mindenki gratulált. A szokásos banzájon be is rúgtam, mint rendesen, a felesé­gem vitt haza taxival éjjel háromkor. Levetkőz­tetett, főzött kávét, le akart fektetni, de nem hagytam. Ültem a fotelban és ordítoztam. Nem szégyellem, a fene szégyelli, szóval sírtam is. Rá­öntöttem a kávét a térítőre, ami a feleségem nagy­13

Next

/
Oldalképek
Tartalom