Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Hallama Erzsébet: Narancs és tolószék
fel, a szittyós előteret jelzi, távoli tanyát, nádast, de a végeredmény a legjobb, helyesen mondott le a többi elképzelésről — e szinte tárgyi formátummá redukált hídrészlet jelenti a megoldást —, az elhagyás és a nagyítás. Gy. Vad Erzsébet önmaga karakteréhez hűen elhagyta a szimfonikus hangzást, ebben nem követte, követhette Csont- váryt, ragaszkodott, mert ragaszkodnia kellett saját szonátás bensőségéhez, mely természete. Egy biztos, szerencse, hogy az utolsó pillanatban meglátta a János Kórház kertjében búcsúzó gesztenyefát, hiszen ez a soha vissza nem térhető festői óra serkentette e különös, szerencsés, szükséges, felemelő sorozat megalkotására. Befejezés Csontváry utolsó lakásának falán, a Bartók Béla utca 36/38-ban Budapesten, Lisztes István bronztáblája látható a festő portréjával és a következő felirattal: „E házban élt Csontváry Kosztka Tivadar”. A dátum 1974, ekkor helyezték el főhajtásul az emlékeztetőt. Virág azonban nincs rajta, s telente, hóeséskor egy-egy fehér labdacs jelzi a gyerekek rossz szándék nélküli duhajságát. Ez volt az ő utolsó műterme az ötödik emeleten, ahol halála előtt napokkal sült csirkecombbal kereste fel Rafael Győző Viktor festőművész, de már nem tudott segíteni. A lépcső és a ház külső homlokzata is keleti motívumokat áraszt, tengerkék majolikacsempe vezet a magasba, — tónusban a „Tengerparti sétalovaglás” kék hangulatát idézi. Itt járt, Narancs és tolószék Nem akármilyen, kétségkívül kínos pillanat volt, amikor megláttam a tőkehalmájas dobozokat a klub üvegszékrényében. Klubos Pista ott rakosgatta mellettük a füstölt sajtot, közben rámnézett , és azt mondta: végre küldtek tőkelhalmá- jat, látja? Ennek a pasasnak abban a ravasz üzleti pofájában néha olyan a szeme, mintha egy halálraítélt hal nézne rád. El köll nézni másfele. Egy döglődő hal gülü szemei. Nekem rögtön eszembe jutott Cofi, mintha megbénultam volna, úristen, a Cofi hogy szerette ezt a hülye büdös tőkehalmájat. A Pista fölrakott a piramisra egy kerek sajtot, és azt mondta: szegény Cofi hogy imádta a tőkehalmájat, rég nem küldtek, úgy látszik, leállt az import. Ezt nem is nekem mondta, inkább a füstölt sajtnak. Csak úgy. Lehet, hogy arra gondolt, nincs már Cofi, nincs aki megvegye a tőkel'halmájat, most talán a nyakán marad. Nem tudom. Ha nem állunk premier előtt, talán elfelejtem az egészet. Ezt se tudom. De premier előtt voltunk, és mit mondjak... rossz volt a közérzetem. Már nem tanulom olyan könnyen a szöveget, mint azelőtt. Szenvedtem, éjszakánként nem aludtam, faltam a cigarettát, pedig nem volna szabad. A feleségem került, mint egy leprást. A feleségem ciitt álmodott, itt húzta esténként magára a hajnalban sem oldódó magányt. Utolsó évei most már rejtélyben maradnak, csak egy a biztos, az, hogy lángelméje is hozzájárult a magyar festészet mezőnyének megemelkedéséhez. Most a műteremben, egykori utolsó lakásában Marosán László, Mun- kácsy-díjas érdemes művész lakik — a nagy festő álmait szobrászi képzelet folytatja. Ő is egyedül dolgozik évtizedek óta, Csontváryhoz hasonlóan, nem érdekű a fogadtatás, a kritika, csak a munka, csak a mű. Az ő halásza is hordozza a nagy vizek költészetét szálfa tartásában, mint Csontváry öreg halásza, csak ez a bálványarc, a halászok általános tekintete fémből mintázódott és nem színekből épült festői felületté. Csontváry, festészetünk géniusza 130 esztendeje született. Máig nincs utca elnevezve róla fővárosunkban, igaz egy intézmény, a Csontváry Terem az ő szellemét idézi. Szép gesztus lenne, lehetne, ha ez a kiállítóterem mindig friss virágot helyezne nemcsak az itt elhelyezett Csontváry szoborportréhoz, hanem a Kerepesi úti temetőben felavatott szimbolikus síremlékén, és egykori lakása házfalán is. Az sem lehetetlen, hogy különös lelemény folytán a Csontváry Teremben végső és végleges központozásnak megszerzik a Nemzeti Galériától Csontváry egyik rajzát, s jelképként egykori otthona egyik díszített ajtórészletét, stukkótöredékét, mert berendezési tárgy nem maradt utána: csak művészete. Losonci Miklós vil, húsz éve élünk együtt viszonylagos békességben, valljuk meg, neki köszönhetően. S mivel egyszer azt mondtam neki, ha premierre készülök, lehetőleg kerüljön el, most is elkerült. Jó lett volna, ha nem veszi olyan komolyan, amiket mondok. De a feleségem mindent komolyan vesz. Azt is, hogy ugyanabban az iskolában tanít már nem tudom hány éve, és hogy neki az a dolga, hogy az irodalom szeretetére okítsa az ifjúságot. Amit pedig komolyan vesz, abban makacs is, hajaj, de mennyire! Makacs és kitartó. Hazudnék, ha azt mondanám, nem megy ezzel az agyamra, bár kétségtelen, hogy többnyire végül leteszem a fegyvert. Ott várt a reggelim, narancslé, kikevert tojássárgája, pirítós, a rézbiliben kávé, csak melegíteni kell — ő meg sehol. Bementem a szobájába, ott lóg az órarendje, hogy tudjam. Nulladik óra. Ilyen hülyeség. És aznap volt a premier. Na mindegy, túlestem valahogy az egészen, állítólag jó voltam, mindenki gratulált. A szokásos banzájon be is rúgtam, mint rendesen, a feleségem vitt haza taxival éjjel háromkor. Levetkőztetett, főzött kávét, le akart fektetni, de nem hagytam. Ültem a fotelban és ordítoztam. Nem szégyellem, a fene szégyelli, szóval sírtam is. Ráöntöttem a kávét a térítőre, ami a feleségem nagy13