Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC IfUMlV It) Katii Hét évszázad üzenete AZ OROSZ IRODALOM KISTÜKRE Ilariontól Ragyiscsevig (XI—XVIII. sz.) Az Európai Könyvkidó jelentős vállalkozásának a „kistükör” sorozatnak a legújabb kötete a XI. században élt első orosz ajkú kijevi metropolita, llarion Elmélkedésétől a XVIII. századi orosz felvilágosodás legkiválóbb publicista gondolkodójának, Ragyiscsevnek az írásaiig több mint hét évszázad irodalmi folyamatának bemutatását tűzte ki célul, összeállítója és legtöbb darabjának fordítója a régi orosz irodalom avatott ismerője, Iglói Endre, a debreceni egyetem professzora. A hazai russzisztikában szinte előzmények nélküli kezdeményezés hatalmas űrt pótol, és jelentősen hozzájárul annak a fonák helyzetnek a felszámolásához, hogy miközben a múltban Tolsztoj, Dosztojevszkij és Csehov magyarországi kiadása szinte majdnem szinkronban volt az eredeti művek megjelenésével, a gyökerekről mindmáig keveset tudott a szélesebb olvasóközönség. Noha az antológia még 40 szerzői ívnyi terjedelme mellett sem törekedhetett teljességre, mégis maradéktalanul sikerült felvonultatnia az óorosz irodalom három nagy korszakának (a kijevi orosz állam kora — XI—XII. század; a feudális széttagoltság és az észak-keleti orosz földek egyesítéséért vívott harc periódusa — XIII—XV. század; a centralizált orosz állam megteremtésének és fejlődésének szakasza — XVI—XVII. század), valamint az abszolút monarchia létrehozásának és felvirágzásának korában formálódó újorosz irodalom első évszázadának legfontosabb műfajait, az egyes műfajok képviseletében pedig a legjellemzőbb műveket. A szemelvényeket olvasgatva az első, ami a leginkább szembetűnik, az, hogy a régi orosz irodalom milyen szoros kapcsolatban áll az állam és a fokozatosan nemzetté szerveződő nagyorosz nép történelmi fejlődésének folyamatával. Ezzel magyarázható az az »'ős hazafias és társadalmi elkötelezettség, amely mind t vallási, mind a világi fogantatású írásokban fellelhető. llarion például, aki Bölcs Jaroszlav kijevi nagyfejedelem tekintélyes támasza volt a Kijevi Húsz (Oroszország) önálló állami és egyházi szervezetének megszilárdításában, prédikációiban az új hit (a Bizáncból felvett kereszténység) terjesztésén kívül szenvedélyesen harcol az orosz föld állami függetlenségéért, a kijevi nagyfejedelmi hatalom elismertetéséért is. Nagy nemzeti büszkeséggel méltatja a kereszténységet felvevő Vlagyimir érdemeit, s izzó hazafisággal hirdeti, hogy hazája hatalmas és gazdag keresztény ország, amely méltó társa Bizáncnak: „ ... ezt a földet ismerik és dicsőítik az egész világon...” (Elmélkedés a „törvényről” és a kegyelemről”, 1037—1050). A bizánci kultúrától örökölt hagiográfiai irodalom eredeti orosz alkotásai is az akkor progresszív feudális rend alapjainak politikai megszilárdítását segítették elő. A fejedelem személyét szent dicsfénnyel övezvén, a szerzők azt kívánták igazolni, hogy az orosz földnek is megvannak a maga szószólói az isten előtt. Eklatáns példája ennek a két első orosz szentről szóló fejedelmi legenda, az Elbeszélés Borisz és Gleb kínjairól. Az ismeretlen szerző a Vlagyimir halálát követő véres viszályokban meggyilkolt Borisz és Gleb hercegeknek a keresztély hit vértanúiként történő eszmé- nyesítésével növelni szándékozott a fiatal pravoszláv orosz állam és egyház tekintélyét. Még szemléletesebben nyilvánul meg ez a törekvés az orosz középkor monumentális tárgyú emlékeiben, az évkönyvekben, amelyek az állami élet fontos dokumentumai voltak, s tevőlegesen avatkoztak be az orosz állami életbe: meghatározott személyek, társadalmi erők szolgálatában a fejlődés bizonyos tendenciáit erősítették, vagy ellenkezőleg — gyengítették. A XII. századi Öskróni- kában az orosz föld nagyságának, politikai önállóságának és Bizánctól való vallási függetlenségének eszméje vezérli a krónikást, amikor a régmúlt hagyományait és a közelmúlt valóságos eseményeit beépíti művébe. A keleti szlávok előtörténetét ismertető részében az oroszokat például egyenesen Jáfettől, Noé egyik fiától származtatja, ezzel mintegy azt hangsúlyozva, hogy a görögökhöz hasonlóan az európai népek közös családjába tartoznak. A Rjurikról és Kijről szóló legendák „bedolgozásával” a Bizánccal szembeni abszolút politikai függetlenséget és katonai fölényt kívánja megalapozni. Az évkönyvi legendák élesen elítélik a fejedelmi testvérharcokat, s arra szólítanak fel, hogy az utódok ne hozzanak szégyent az orosz földre a külső ellenséggel vívott harcban. A régi orosz irodalom legbecsesebb, a világirodalom nagy eposzaihoz mérhető emlékét (Ének Igor hadáról) ugyancsak az orosz föld állami egységének, a feudális viszályok megszüntetésének, mint a nomád hódítók elleni harc alapvető feltételének — a kor társadalmi igényének — az óhajtása hatja át. Hasonló motiváció tapintható ki a tatár—mongol támadás és a svéd intervenció időszakában keletkezett irodalmi alkotásokban (Ének Oroszföld pusztulásáról; Elbeszélés arról, hogyan pusztította el Batu Rjazanyt; Alekszandr Nyevszkij legendája). Még világosabban érezhető az erős társadalmi elkötelezettség az újorosz — immár professzionalista — irodalom legjelesebb XVIII. századi képviselőinek munkáiban. A század közepén Tregyiakovszkij, Lomonoszov és Szumarokov nem egyszerűen utánozzák a francia irodalmi klasszicizmustól kölcsönzött példaképeket, hanem sok szállal kötődnek az orosz valósághoz: kedvelik a hazai történelmi témákat, nem mondanak le a hazafias pátoszról, elkötelezik magukat az I. Péter által megteremtett abszolút monarchia mellett, amely akkor az orosz társadalmi haladás előfeltétele volt. Szumarokov tragédiájában (A trónbitorló) a személyes és állami érdek ütközik, s az értelem törvénye az utóbbit juttatja győzelemre. A Fonvizin képviselte „társadalmi vígjátékban” (A brigadéros) is a társadalom „sebeinek és nyavalyáinak” a feltárására irányuló írói szándék a cselekmény mozgatórugója. A század irodalmának legsúlyosabb egyénisége, Ragyis- csev pedig — szintén a szociális elkötelezettség jegyében — az akkorra már despotikussá vált, a társadalmi haladást gátló abszolút monarchia és a jobbágyrendszer felszámolásáért száll síkra (Elmélkedés arról, hogy ki a hazafi; Levél barátomhoz, aki tisztét téve, To- bolszkban él). A másik igen lényeges jegy, ami a szemelvények olvastán kidomborodik: o szatírára való hajlam —a szociális elkötelezettségből szinte logikusan adódóan — vörös fonálként húzódik végig az egész áttekintett 60 1
