Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Pogány Ö. Gábor: Az Ötödik Országos Tájképbiennálé a Hatvani Galériában

képkiállításainak, majd portrépályázatainak a sorozatát, igyekezett megtenni az első lépéseket a művészeti életben kialakult szakadékok áthidalására, vagy legalább a felmérésére. A jószándékú terv már születése pillanatában is reménytelen vállalkozásnak tűnt, a szocialista műveltség eszmei indítékain elmélkedők még se mondtak le a kísérlet megszervezéséről. Igaz, ma se állítható, hogy siker koronázta volna a távolabbi célok kitűzőinek erőfeszítéseit, vagy, hogy vérmesebb reményeket kelthetnének az eddigi bemutatók. Azt azonban a valamelyest tárgyilagosságra készséges műértők elismerik, hogy a hatvani bienná- lékon sok érdekes, értékes kép és szobor kap nyilvánosságot, a kiállító művészek bíztató és bizonyítható, méltányolható, sőt kitűnő képességéről, őszinte hivatásérzetről tesznek tanúbizonyságot, s hogy a beküldött anyagból a korunkra jelemző, képzőművészetünk fejlettségét hitelesen tükröző művek se hiányoznak.

A stiláris szempontokat hanIrcsik József: Balatoni táj

goztatók óhatatlanul is a pártoskodás, elvakultság, türelmetlenség, rövidlátás zsákutcájába tévednek, ami elől csak a minőségi igény szigorú érvényesítésével lehetne kitérni. Kinek-kinek fel kellene tennie magában a kérdést, vajon kedvenc elvonatkoztatójának vagy realista szíve választottjának a bemutatott műve a hite szerinti vallás színvonalas átlagához viszonyítva jó-e, jobb-e, kevésbé sikerült, esetleg — horribile dictu — rossz. Az efféle önellenőrzés azonban elég ritkán fordul elő, marad a dogmatikus anatéma: szóra se érdemes, mert hagyományos, vagy éppen azért, mert nonfiguratív. Pedig hát meg kellene szabadulni a skatulyáktól, mert az csupán nézőpont dolga, hogy a neoavantgarde legyen elavult, vagy éppen ellenkezőleg: a látható világra emlékeztető művek lépnek vissza a múltba, s a nyilvánosság kizárására kitalált rejtjel lenne a jövő záloga. A képzőművészet kedvelői magyar hazánkban a töredékes információkból aligha tudhatják meg, hogy

egyetemes léptékben mérve merre tartanak a külországok festői, szobrászai, grafikusai. A volunta- rizmusból táplálkozó és alig féltucat műkritikust kitevő közelke- leti kommandó megszállta a tömegtájékoztatásra rendelt hírközlő szerveket, s elitista elméleties- kedésével megpróbálja elvenni a közönség kedvét attól, hogy a legcsekélyebb érdeklődést tanúsítsa a napjainkban keletkező képek, szobrok iránt. Holott a második világháború utáni anarchisztikus- egzisztencialista közjátékot követően a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára inkább az vált modernné, korszerűvé, ami a klasz- szikus és a folklorisztikus hagyományok felé hajlik, azaz: onnan ered, s szókimondó keménységgel nyilatkozik az emberi együttélés válságáról, a lélek megbomlott egyensúlyáról, az erkölcsi alapok megingásáról, t A

Ilyen körülmények között a legutóbbi tájképbiennálé érdeme az a megnyugtató légkör, ami anyagát a kiállítótermekben körülvette. Hiányzott ebből a szemléből a

3