Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 4. szám - KÖNYVESPOLC - Kávássy Sándor: Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korból
KÖNYVESPOLC KRISTÖ GYULA: Tanulmányok az Árpád-korból Kivételes teljesítményt mondhat magáénak Kristó Gyula, a szegedi József Attila Tudományegyetem professzora, .1981 óta rektora. Az elmúlt évtized során nem kevesebb, mint nyolc könyvet tett az asztalra. 1973-ban Csák Máté tartományúri hatalma, 1974-ben A XI. századi hercegség története Magyarországon címen ad ki széles körben figyelmet keltő monográfiákat, Rövid szünet után, 1976-ban, a Magyar história sorozatban jelentkezik az ifjúság és a történelem iránt érdeklődő közönség körében általános tetszést aratott könyvvel, Az aranybullák évszázadával. Ettől kezdve jóformán minden évben új könyvet ír. 1977: História és kortörténet a Képes Krónikában (a Gyorsuló idő sorozatban), 1978: A rozgonyi csata (a Sorsdöntő történelmi napok sorozatban), 1978: A feudális széttagolódás Magyarországon, 1980: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig és 1983: a jelen kötet, Tanulmányok az Árpád-korról. A felsorolás távolról sem teljes. Hiányzik a sorból a Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig (Békéscsaba, 1981) c. forráskötet és nem említettük a társszerzőkkel készült olyan fontos munkáit, mint aminő a Makk Ferenccel és Szegfű Lászlóval együtt közreadott Adatok korai helyneveink ismeretéhez I—II. (Szeged, 1973—1974). vagy a szintén Makk Ferenccel szerkesztett III. Béla emlékezete (Bp., 1981). Kristó Gyula tehát a sikeres történetírók közé tartozik, és a legnagyobb mértékben sikeres a most közreadott kötetben olvasható 18 dolgozat is, amely részint a köztörténelem, részint a segédtudományok művelője számára tartalmaz a leghatározottabban érdekes, egyben eszmecserére invitáló mondanivalót. Élve az alkalommal, mindenekelőtt a Néhány megjegyzés a magyar nemzetségekről c. tanulmányhoz szeretnék észrevételeket fűzni. Először is bátorkodnék leszögezni, hogy a magyar nemzetségek létéről szóló első, hiteles tudósítás szerzőjének a magam részéről Bíborbanszületett Konstantin császárt tartom, aki A birodalom kormányzása c. művében ezeket írja: „Ka- zária fejedelme, a kagán, vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek, vitézségének nagy híre és nemzetségének fénye miatt...” „Ez előtt az Árpád előtt a törköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.” (A kiemelések az én kiemeléseim — K. S.) Nincs szükség tehát analógiákra, ha bizonyítani akarjuk, hogy a honfoglalás körüli időkben léteztek magyar nemzetségek, mivel Levedi és Árpád nemzetségéről (tehát egyszerre kettőről is) megbízható feljegyzés áll rendelkezésünkre, 950 tájáról. Ám az idézett soroknak más tanulságai is lehetnek. A Levedi nemzetségének fényére való utalás nyomán a leghatározottabb formában merülhet fel: ahol fényes nemzetségeket emlegetnek, ott kevésbé fényes, illetve fénytelen (szegény) nemzetségek is vannak. Mégis elgondolkodtató, bár érthető, hogy csupán a társadalom felső régiójában élő személyiségek (Levedi és Árpád) nemzetségéről történik konkrét említés, ami végeredményben nem csekély súlyú körülmény, és így további (esetleg fontos) következtetéseknek képezheti alapját. Nem láthatunk tisztán, míg legalább a valószínűség szintjén nem sikerül pontosabban kiderítenünk, vajon a honfoglaláskori nemzetségek miféle alakulatok, régebbi vagy újabb keletű, népes vagy kevésbé népes szervezetek lehettek. A nemzetségek keletkezésére a magam részéről helytállónak és elfogadhatónak tartom, miszerint az íj és a nyíl feltalálása tette lehetővé, hogy a hordából kisebb csoportok váljanak ki, amelyeknek tagjait a közös származás kapcsolta egyben (Hahn István: Az idő sodrában I. Bp., 1967. 9. 1.). Ezt alapul véve feltételezhető, hogy már legtávolabbi elődeink, az uraltak is, alakulóban levő vagy kezdeti fokon álló nemzetségi szervezetben éltek, amit okvetlenül alátámasztani látszik, hogy íj és nyíl, valamint rok(onság) szavunk uráli eredetű, az utóbbival talán az anyajogú nemzetséget jelölhették. A honfoglalás korában tehát már igen hosszú (a magyarság elődeit, az uráliakat, finnugorokat is ide számítva) 4—5000 éves múlt állhatott a magyar nemzetségek mögött. Bármilyen lassúnak feltételezzük is a keleti, kelet-európai fejlődést, nem férhet kétség hozzá, hogy a honfoglaláskori nemzetségek már nem valamiféle „természetadta”, primer, hanem se- cunder, tercier, quartier 'képződmények lehettek, amelyek sokszoros átalakulás, változás, fejlődés nyomán érték el akkori alakjukat. Róma történetéből jól ismert, hogy a hagyomány különbséget tett a tekintélyesebb, „idősebb” nemzetségek (gentes maiores) és a kevésbé tekintélyes, „fiatalabb” nemzetségek (gentes minores) között. Levedi nemzetsége fényének emlegetése azt látszik megerősíteni, ilyen vagy hasonló különbségtétel már a magyarság körében sem lehetett ismeretlen, és azt is biztosra kell vennünk, hogy az egyes nemzetségeken belül kialakult a vezető réteg, amely a nemzetség hajdan közös tulajdonát már részben vagy egészben kisajátította magának és a politikai vezetést is szilárdan tartotta kezében. Ami második kérdésünket, vagyis azt illeti, hogy mekkora is lehetett az egyes nemzetségek lélekszáma, arra nézve már komoly számításokat végzett Győrffy György. Mégsem tekinthetjük a kérdést egyszer s mindenkorra megoldottnak. Az ókori Róma egyik legerősebb nemzetsége az i. e. V. század elején a Fabius nemzetség volt, a Fabiusok teljes létszáma 306 főre ment, és tőlük mintegy 4—5000 cliens (= engedelmeskedő) függött (Hahn István i. m., 148. 1.). Itt nyomban felmerül a kérdés, vajon a római vagy nomád (félnomád) nemzetséget kell-e népesebbnek tartanunk. A kérdésre ez idő szerint tudok pontos választ adni. Az óriási, úgymond „monstre nemzetségek” feltételezését jelen álláspontunk szerint eltúlzottnak tartjuk. Ezért (vállalva a kisebbséghez való csatlakozás hátrányait) hajlok afelé, hogy elfogadjam Kézai 108-as nemzetségszámát, annak hozzáadásával, hogy ennél mindenképp csak több lehetett a honfoglaló nemzetségek száma. Arról azonban szentül meg vagyok győződve, hogy miután a honfoglaló magyarság már erősen tagolt társadalomban élt, nem mindenki tartozott nemzetségi szervezethez, így pl. egészen biztosan nem a rabszolgák, ha egyébként valamely nemzetséghez hozzá voltak is kapcsolva, és hogy a nemzetségi kötelékbe tartozó inek (= szegény, gazdagabb rokonoknál dolgozó szabadok) sem eshettek azonos elbírálás alá a nemzetség előkelőbb tagjaival, akik — minden bizonnyal — már egyre inkább önmagukat tekintették a nemzet62
