Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Barta Ernő interkontinentális festői munkássága

éves korában. Befutotta a teljes pályát, képességének minden lehetőségét megvalósította, tehetségének egyetlen morzsáját sem vesztette el, életműve teljes és hiánytalan. Munka, ambíció, tudás, egészség, jó szándék és tehetség szükségeltetett ahhoz, hogy művei otthonra leljenek a Magyar Nemzeti Galériáiban, a Munkásmozgalmi Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, továbbá London, Amszterdam, Hága, Rotterdam, Koppenhága, Oslo gyűjteményeiben és múzeumaiban. Sértetlen, hiánytalan a pálya íve és eredménye. Kevesen mondhatják el ezt magukról, kevés alkotóról ítélhet így a kritika és a művészettörténelem. A tények számbavétele és tisztelete révén azonban Barta Ernő munkásságáról pontosan így ítél.

Egyébként Barta Ernő a müncheni „Szecesszió” kiállításán 1900-ban két pasztellel szerepel; az egyik stúdium, a másik fiatal táncosnőt ábrázol, a mozgás kellemességét, a női szépség könnyed báját. 1907-ben több mint kétszáz kézrajzot mutatott be a Szépművészeti Múzeum a magyar rajzművészet 1800-tól 1907-ig terjedő időszakából.

Nagy nevek társaságában Barta Ernő is szerepel a „Magdolnáival és az 1900-ban készült „Elhagyatva” kompozícióval. Hat rá a nemes érzelmesség. Később is jellemzi, csak a kép felületén egyre rejtettebben jelentkezik, egyre inkább a színek finomságára korlátozódik.

Komoly pillanat 1912-es önálló bemutatkozása a Könyves Kálmán Szalonban, ahol a berlini tanulmányút mérlegét láthatjuk. Önálló, magabiztos a fogalmazása, egyéni a világa, könnyed és finom a vonalvezetése. Érzékeny megfigyelés jellemzi az „Anyaság”-ot és szellemesen érzi meg, értelmezi Grieg és Ohopin világát hegedülő lánynyal, zongorázó asszonyokkal. Ez a tárlat Barta Ernő formai felkészültségét és tematikai változatosságát is igazolja, mely éppen műveltségének és bő nemzetközi határainak is tartozéka. Igaz, ez a tendencia jellemzi az akkori magyar művészéletet is, elég bepillantani az 1900-as müncheni és az 1914-es magyar közös kiállítás katalógusába, hogy a szemlélő meggyőződjön: a német festők szűkebb térben, közegben mozogtak, mint a mi alkotóink. A magyar festők szellemi határa nem fejeződött be Dévénynél, ott kezdődött igazán. Ha Barta Ernő 1912-e.s anyagát vizsgáljuk, kiderül, hogy andalúziai nőt, Savoyard fiút, éneklő katonákat fest, megörökíti Júdást, a horgoló munkáslányt, az októberi délutánt, tulipánokat, muskátlit, mezei virágokat, Vénuszt, Piétát. Fidéliót: fest, az élet és a kultúra gazdag ajánlatait. Révész Béla így jellemzi ezt az 1912-es felkészültséget a katalógus előszavában: „Ma, amikor az emberek elé lép, mindenét megmutatja: a szorgalom energikus éveiben megszerzett sokrétű tudását, a zavartalan tervezgetés hosszú idejéből fölszálló koncepciót, mely a rajzoló-, festőművészet minden ágában egy izmos embert állít elénk ,egy meleg kedélynek poétás természetét, mely játékai szerint, a keményebb szerszámmal, férfias hevességgel érinti az értelmünket, a lágyabb eszközeivel melódiás rezdülést serkent a fantáziánkban”. Kádas József is Révészhez hasonlóan, „poétalelkű festőnek” nevezi Barta Ernőt, aki egyforma bravúrral kezeli az olajfestést, a temperát, az ak- varellt és a pasztellt. Őrzi ezt a megszerzett magaslatot. Az 1918—19-es téli tárlaton, melyet a Műcsarnokban szerveztek, Barta Ernő továbbra is azon zongorás interieur-ökikel, tükör előtt álló növel, napfényes erdőrészlettel szerepel, mely addig is témáihoz tartozott. Közvetlenül a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző, 1919-es műcsarnoki tárlaton, melyet a hadviselt képzőművészek mutattak be, finoman előadott „Rácsos ablak”-kal és Baross utcai otthonának kilátásával, továbbá a „Madárdal”-lal jelentkezik, régi és új képekkel. A hangvétel azonos. Váltást 1919-es plakátja jelent, de ennek is megvan a gyökere koldusábrázolásainál és ismert a folytatása a „Kenyér” ciklusban. Következetességét dicséri a témaválasztásban, hogy 1925-ben kiadja albumát a „Munkádról és a munkáséletről, nem véletlenül emeli ki ezért a Népszava kritikusa.

1927-ben avatják fel kettős portréját Szinyei Merse Pálról és Lechner Ödönről, a Japán Kávéházban, melynek új vezetője akkor lett Gun- del Ferenc. A híres „muskátliasztal” jelentette a festők találkozóhelyét, melyet ekkor újítottak fel és az avatási ünnepségen részt vett többek között Kisfaluéi Strobl Zsigmond, Csók István, Lvá- nyi-Grünwald Béla, 'Hermann Lipót, Falus Elek, Gara Arnold, Pólya Tibor, s őrzi jelenlétüket a megőrzött tabló.

Barta Ernő életművének minden szakaszára érvényes, hogy mindig hosszabb csönd, tartalmas szünet előzi meg az újabb jelentkezést. A munka magánya ez, mely 1927-től 1933-ig tartott. Ekkor két fejlemény történt munkásságában. Egyrészt az, hogy Los Angelesben ausztrál, egyiptomi, angol, osztrák, francia, olasz, portugál, japán, spanyol, kanadai és magyar festők, Konrád Gyula, Kom- játi Gyula, Lénárd Róbert és Végh Gusztáv társaságában bemutatták „Nagyimama” című portréját, továbbá Hollandiába utazott, mely utat felhasználta a magyar képzőművészet propagálására. Itt festői tevékenysége menedzseri feladattal bővült. És ő helytállt ebben a közegben is, része van abban, hogy a megszakadt magyar—holland kulturális kapcsolatok ismét felélénkültek. 1912- ben volt az első magyar kiállítás Hollandiában, melyet követett az 1923-as bemutatkozás. A „Die Kunst” méltatja Barta Ernő szerepét a magyar —holland kapcsolatok megerősödésében, hollandiai útját küldetésnek ítéli és pompásnak nevezi meg az általa rendezett kiállításokat. Ekkor alakul ki a magyar—holland művészcsere is, 19i33-ban holland grafikusok művei szerepelnek a budapesti Nemzeti Szalonban. Az Orania—Nassau-kitünte- tést, mely akkor a legnagyobbnak számított Hollandiáiban, maga Vilma királynő adta át Barta Ernőnek. A holland közönség megismerkedett a magyar képzőművészettel, népeink kapcsolata és barátsága is bővült a fasizmus árnyékában, annak ellentéteként. A tárlatok sorából is kiemelkedik az 1935 február jábanin történt bemutatkozás az amszterdami Állami Múzeumban, melyet a polgármester, Dr. W. de Vlogt nyitott meg. A rendező Barta Ernő lapjai mellett Szőnyi István, Istokovits Kálmán, Komjáti Gyula, Molnár C.

5