Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 1. szám
4 kár mondóka is lehetne: „Vendégségben jártunk, barátot találtunk...” Ám a mondóka így csak féligazság lenne, mert nem ^barátot, hanem barátokat leltünk. És voltaképpen nem is vendégségben voltunk, hanem egyfajta tapasztalatcserén, ahol a vendéglátó „házigazda” nagy figyelemmel hallgatta társát, a Hevesi Szemlét. A Napjaink szerkesztőségében, a Miskolcon megjelenő észak-magyarországi, irodalmi, kulturális folyóirat-testvérünknél jártunk visszaadva a látogatást, amely alkalommal már egy ízben mód nyílt arra, hogy ne csak a két folyóirat életével, de a két megye, mint azonos tájegység kulturális, művelődéspolitikai helyzetével is ismerkedjünk. Nem az a szándékunk, hogy az Iniciálé keretein belül tudósítást adjunk erről az érdekes találkozóról, ahol a borsodi főváros kulturális, közművelődési, irodalmi életének jelesei vettek részt. írni, megemlékezni is cs!ak azért teszünk erről, hogy tágasabb értelemben töprenghessünk az azonosságon és a különbözőségen, amely hazánk nem minden zökkenőtől mentes, ám mégis szakadatlanul fejlődő szellemi életét illeti. Szellemi életét, szűkebb értelemben a vidék szellemi életét. Egykoron nem is olyan régen, a vidék fogalma pejoratív jelentésű volt, aki, vagy amely vidéki volt, az egyben maradi is, szegényes, nem szerény, de szerénytelen, nem értékes, de értéktelen. Valami olyan, amitől s ami elöl menekülni kellett, ha az ember, a gondolat önmagát megvalósítani, a társadalmat boldogítani, gyarapítani kívánta. Manapság a vidék mindinkább helyrajzi fogalom, egyfajta hagyomány, jelezvén, hogy nem fővárosi, hanem „csak” nagyvárosi, hangsúlyozván ezzel mintegy, hogy sajátos, egyéni, még a szomszéd vidéktől is önmagát megkülönböztetni kívánó. Ha jól belegondolunk a soproni, a borsodi, a békési, a hevesi Szemle, mint közművelődési, művelődéspolitikai, társadalomtudományi folyóiratok, a Palócföld, a Napjaink, a Jelenkor, az Alföld, a Tiszatáj, mint irodalmi, szociológiai, közművelődési orgánumok, önmagukban is változatos és mindenképpen megkapó színt jelentenek hazánk szellemi életének palettáján, mégha ezek a színek egyike-másika szerényebben is láttatja magát, avagy néha-néha a színt színtelenség váltja fel. Műhelyek ezek, alkotói helyek, ahol a szocializmus építésének jelenvaló gondjai, távlati feladatai fogalmazódnak meg külön-külön az adott terület sajátosságainak megfelelően, mégis a közös célért egyfajta együttzengő kórus formájában. Az ideológia egysége, a megvalósítás, a töprengés sokrétű változatossága, a célok azonossága, az eszközök és módszerek megszámlálhatatlan fajtája jellemzi ezt a pezsgő, izgalmas szellemi életet. A jó közelmúltban Békés megye székhelye, Békéscsaba volt a színtere egy baráti eszmecserének, ahol elsősorban a „szemle” jellegű folyóirat szerkesztői fizetett és amatőr munkatársai cseréltek tapasztalatokat, hogyan és miként tükröztessék az adott gazdasági, társadalmi lehetőségeken belül a lehető legjobban, s leghasznosabban területük életét. Naiv dolog lenne konkrét tényekkel, a változások mennyiségi mutatóival igazolni, hogy milyen haszonnal, milyen hatékonysággal járt az akkori találkozó. Ilyen statisztika nem áll senki rendelkezésére, de a víz kristálytiszta finomságát sem statisztikával méri a szomjúhozó ember, hanem ínyével, egész lényével, felfrissült valóságával. Mindazok a tiszteletre méltó, az előrelépést szolgáló változások, amelyek az elmúlt hónapokban, években e folyóiratok képviselte vidékeken lejátszódtak, óhatatlanul, ha nem is zengzetesen, de magukon viselik e volt tapasztalatcsere tanulságainak eredményeit is. Ügy igaz, hogy a fővárosban, Budapesten a metróval, vagy a „hatossal” olcsón, gyorsan mód nyílik az eszmék, a tapasztalatok cseréjére. Ügy igaz, hogy a fővárosban néha elegendő a folyosó másik oldalára átmenni, hogy ütköztessük a véleményeket, hogy tanuljunk egymástól, hogy ösztönzést adjunk, hogy kritikánkkal bőszítsünk, s még ily módon is segítsünk az előrelépésben. A vidékek és tájegységek között a nehezülő gazdasági körülmények, a költségek állandó növekedése okán és miatt már lényegesen nehezebb az ilyfajta gyakori tapasztalatcsere. Mégis legutóbbi baráti látogatásunk Borsod vidékén és a Napjaink szerkesztőségének látogatása a hevesi tájakon azt igazolja, hogy meg kell találni a módját, ha kényszerből talán ritkábban is, a találkozások rendszerességének, a tapasztalatok cseréjének, annak kölcsönös megértetéséhez, hogy a stílus, a szín, a megjelenés formája, de még a szerkesztés elvei is lehetnek különbözőek — legyenek is! —, de a cél azonos: Magyarország szocialista holnapja. Ehhez kell a folyóiratoknak vidéken is, a Hevesi Szemlének is megtalálni a legjobb és a legszebb hangot. 1
