Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Tamási Áron kritikai fénytörésben
tó expresszionista vagy szürrealista hatások teszik nagy költővé, ugyanúgy Tamási nagyságának sem lehet kizárólagos mércéje, hogy mennyire köthető művészete a korabeli európai irányzatokhoz. Természetesen ez a kötődés lehet értéknövelő, gazdagító hatású is — amint József Attilánál és Nagy László gazdag, sokszínű költészetében is feltétlenül az —, de önmagában véve csupán egy rokonítható sajátosságnak tartjuk. Taxner-Tóth Ernő véleményét osztjuk, aki tévedésnek minősíti Izsák József feltételezését, amely szerint Tamási Amerikában ismerkedett meg az avantgarde „nagy világáramlatával” és innét származnak műveinek „avantgarde-sajátosságai". Bizonyítékként említi, hogy Tamásinak az amerikai útja előtt írt művei is bőségesen tartalmaznak szürrealistának minősíthető jegyeket. Szabó Dezsőnek is főként expresszionista stílusa hatott a nyomában induló legtehetségesebb írókra, köztük Tamásira is annyira, mint legértőbb kritikusa, Németh Lász- de a megírásra váró rendszerező és összegező Ta- másLmonográfiának is nehéz feladata lesz ennek a kérdésnek a tisztázása. Véleményünk szerint Tamási is meglehetősen távol állt a programszerű mozgalmaktól, hía nem is annyira, minit legértőbb kritikusa, Németh László, akiről külön is kell szólnunk. Németh prózája nem mutat figyelemre méltó avantgarde-ha- tást. Bori Imre ugyan az Emberi színjátékban expresszionista jegyeket mutat ki, de ezék is inkább a stílusra vonatkoznak és szórványos be- szüremkedésnek tekinthetők. Alapvetően más Németh látás- és ábrázolásmódja, főként pedig más gyökerű az ő emberfogalma, mint az expresz- szionisták ,,Ember”-felfogása. Tamásinál szemléletben és a művészi eszközökben is sokkal több a hasonlóság, de ez nem külső hatásra alakult így, hiszen — ahogy Izsák József is írja —: „Tamási annyira ösztönös, a teremtés hevületében megszállott művész volt, hogy eleve nem tudta magát alávetni semmiféle észokok sugallatainak”. Etikai fogantatásé álmodozása, szenvedélye sem azonosítható egészen a szürrealistákéval. Semmiképpen sem az izmusok fellelhető jegyei adják a mértéket Tamási életművénék megítéléséhez, hanem tehetségének értékteremtő ereje, szivárvá- nyos gazdagsága, azaz műveinek önértéke és történeti jelentősége. Tamási drámáinak, regényeinek, de különösképpen novelláinak tudatos szerkesztettségére Szabédi László is rámutat. Két novellatípust különböztet meg: a feleselőt és liturgikust. Mindkettőt a nagyfokú megkomponáltság jellemzi. A tanulmányok, kismonográfiák eredményeit figyelembe véve mondhatjuk, hogy itt sem csupán avantgarde iskolázottságról van szó, inkább a népmese, népballada erőteljes hatásáról, amelynek műfaját megújította, modern változatokban újrafogalmazta. (Az avantgarde és népköltészeti hatás összeolvadva a kész műben már elválaszt- hatalan egységben jelenik meg.) Tagadhatatlan, hogy a mese, a ballada szintén szigorúan szerkesztett alkotás. Egyik vallomásában Tamási is utal erre: „Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek’,, Kismonográfiák tanulságai A kortárs szeretetével írta meg Fája Géza Tamási Áronról vallomásosan szép kismonográfiáját. Az „Arcok és vallomások” sorozatban könyve méltán lett népszerű és ért meg két kiadást. Elemzései az író életútjának fordulóira, az életmű legfontosabb forrásaira és sajátosságaira összpontosulnák. Leszögezi, hogy Tamási a folklór világképét a haladás szolgálatába állította. „Korai írásainak zöme prózává oldott ballada, népének gazdasági és társadalmi elesettségéből is balladát teremt...” — írja Féja Géza. Bizonyítja, hogy a folklorisztikus örökséget a realista Tamási sem tagadja meg, mely művészetében ihlető forrásként hat vagy „formáló erővé válik, szerkezetet teremt, eredeti esztétikumot ajándékoz mondatainak”. Leszűrhető tanulságként csengenek össze a vélemények. Baránszky Jób László Tamási forma- bontással hitelesebbé váló realizmusáról írja: formabontása „szülőföldje két ősi műfaji kifejezésmódjának, a ballada parlandójának és a mese valóságsíkokat játszató transcendenciájána'k jegyében történik”. Sütő András állapítja meg: „A székelyről szólva a székellyel szól; nem csupán annak nevében, hanem a bőrében, húsában is. Az őseivel szól, akik ősi szellemi fegyvereiket — a népmesét és népballadát —adják kezébe megújítás és használat végett!” Ugyancsak ő mutat rá arra, hogy a nyugtalan, örök kísérletező Tamási realizmusa a Rendes feltámadásban éppen a fantasztikum révén teljesedik ki. Ennek a tüneményes poétikai atombontásnalk a színskáláját érzékeltetve Czine Mihály a következő novellaváltozatokat említi: anekdotikus-játékos, línaian zengő, balladás-tragikus, mesemondó, prózai ballada, népi mitologikus és naturaliszti'kus. A legtöbb kritikus és tanulmányíró Tamási műveinek önértékét méri és ítéletük szerint ezek összegeződő értéke és nem a vonatkozások sokfélesége adja az életmű nagyságrendjét, jelentőségét. Kismonográfiájában Izsák József is (Tamási Áron, 1969. Bukarest) a szülőföld meghatározó élményéről beszél, az író eszmélkedését övező meséről, mítoszról, amely tápláló, soha ki nem szikkadó televénynék bizonyult. Valóban irodalom- alatti mélyréteg szólalt itt meg. Nem véletlenül emlegette Németh László az első Ábel-regénnyel kapcsolatban a „hésziodoszi, hegyi görögséget”. Az általa „Európia-alatti” kultúrának nevezett vitális mélyréteg fakadt fel, amelynek forrása az ő prózájában a Gyászban nyílt meg, és az Iszonyban vált tengerszem mélységűvé, ősi helyzet- és jellemképlet találkozott a Tamási-művekben a népivel és az író újító törekvéseivel. Ehhez hasonlót valósított meg világhírű remekművekben Lorca is rendkívüli tudatossággal, amelyről művein kívül elméleti írásai is tanúskodnak. Az ő számára a kultúrkörök találkozása, rétegződése jelentette ezt az életerős táptalajt. Gondoljunk csak a gitama dalokra, a granadai tájélményben is megjelenő, karcsú mór-minarettre, égi és földi szerelmet összeolvasztó szenvedélyes izzásra, spanyol folklórra, bikaviadalokra. (Tamásiéhoz hasonló, 51
