Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Kovássy Zoltán: "Adatok és Kossuth - Görgey történelmi perhez

méiiye, hogy ők miként látták, hogyan értékelték a vezetők magatartását.

A másik igen hiteles tanú Leővey Klára unokatestvére, Várady Gábor honvédőrnagy, a Kazinczy hadtest „dandárnoka”, aki a testőrségnél korábban együtt szolgált Görgey vei. Annyira jól ismerték egymást, hogy Váradyt Görgey tanította németre, míg Görgeyt Várady magyarra.

Egy alkalommal Bécsben (írja emlékiratában Várady) baráti vetélkedés, távolugrás alkalmával, Görgey alulmaradt társaival szemben. Annyira megharagudott, hogy napokig nem jelent meg bajtársai előtt, és néhány napon át a nyelvleckét sem vette igénybe. Bár Várady Görgey javára írja következetes magatartását, mégis megjegyzi: „már ez a csekély fölény is, mely az ő fizikai rendkívüli ügyességével, szellemi erejével szemben nullának mondható, feszélyezte őt. Nem tűrt meg senkit és semmit maga fölött, legkevésbé tűrte a versenytársakat.”

Várady ilyen jellembeli okban látja Görgey 1849-es magatartását.

Érdemes felidéznünk más kortársak megállapításait is. így Mészáros Lázár, szabadságharcunk hadügyminisztere, megemlítette emlékiratában, hogy Görgey másképpen cselekszik, mint azt 1849. július 28. Klapkához írt levelében jelzi, mert „kerüli az egyesülést”.

Szorosan ide tartozik a „Magyar Emléklapok 1848/49.” (I. kötet 56. old. / — 1850 — évben)

megállapítása: „Miért tartom Görgeyt árulónak?” cikkben. Néhány megállapítás az egész probléma lényegre tapintott.

„Árulónak azért nem nevezem, mert fegyvereit lerakta, hanem mert annyira engedte menni a dolgot. . . Árulását nem Világostól datálom, hanem a perctől fogva, midőn a kormány rendeletének Komáromnál nem engedelmeskedett. . . Görgey engedelmességet ígért a kormánynak, s megcsalja azt.” Végül tömör megállapítás: „Ha elárulta is Görgey honát, de nem adta el. Elevenen halott.”

Ügy vélem, nem az „áruló” szó használata a lényeg, hanem azok a tények, (tehát cselekvőség, mulasztás, vagy gondatlanság), melyek valóban perrendszerű bizonyítékként szolgálnak, ha nem is ítélet, de történelmi elmarasztalás alapjául.

Nem bizonyíték, de motiválja az egész szerencsétlen helyzetet az „Alföldi Hírlap” 1849. április 3. (30.) számában megjelent alábbi közlés:

„Görgey 80 éves anyja, mint mondják, szemrehányást tett volna fiának a fölött, hogy királyától elpártolt, és ez utolsó biztos körökben úgy nyilatkozott, hogy örömest szabadulna a végső vo- naglás közt létező lázadópárttól, ha ezt kétség- beesett helyzete megengedné.”

Ez a — mondjuk, hogy pletykának beillő — közlés, jóval a függetlenségi nyilatkozat előtt került nyilvánosságra. Helytelen volt, mert még valósága esetén sem szolgálta a polgári forradalom ügyét az, ha egyik — és vitathatatlanul kiemelkedő — katonai vezetőjét a nehéz harcok alatt ilyen gyanúsítások érik. De miért tette? Miért érhette éppen a győzedelmes tavaszi hadjárat

kezdetén? (Talán a kápolnai csatánál tanúsított „lázadása” miatt?) Ilyen közlés, ilyen gyanúsítás Görgey kétséget támasztó magatartása nélkül nem láthatott volna napvilágot.

Újólag Várady Gáborra hivatkozom, aki emlékiratában („Hulló levelek I. kötete) részletesen megörökítette a zsibói fegyverletétel egész történetét. Várady, mint a Kazinczy hadtest egyik dandárénak parancsnoka, csapataival megtagadta fegyverletételt, és visszavonult szülőföldjére, Má- ramarosba a Gutin hegység alá. Ágyúit a Szamosba döntötte, a legénységét otthonába visszavezette és közel 200 lengyel szabadságharcosnak tette lehetővé, hogy elkerüljék a fogságot és hadbíróságot.

Várady utalt arra, hogy a tisztigyűlésen Kazinczy felolvasta Görgeynek Nagyváradon, augusztus 16-án kelt német levelét a fegyverletételre. Majd a következőket jegyzi meg: „Mindig rejtély marad előttem Kazinczy Görgeyhez augusztus 20. napjáról intézett s birtokomban levő, tehát el nem küldött eredeti német levele, amelyben már válaszol Görgeynek aug. 16-án kelt fentebb jelzett levelére, és hivatkozik Kornis grófra, mint orosz parlamenterre, kételyét fejezvén ki Görgey levelének valódisága iránt, s kéri Görgeyt, hogy adjon felvilágosítást, vájjon nem kényszerítve írtadé azt a levelet?”

Kazinczy levele így végződik:

„Meg vagyok győződve, hogy Ön azokat a katonákat, a kiket ön nevelt, s a kiket ön vezényelt a katonai becsületre (Militärische Ehre) nem akarja becstelen tettre reá bírni.”

Ez a levél ékes bizonyítéka annak, hogy még a vesztes temesvári csata után is kétkedés támadt a Görgey levél valódiságáról, és csak kényszerre gondoltak, a fegyverletételt nem tartották az egyetlen és elkerülhetetlen megoldásnak. A katonai becsületre utalás csak az egyik érv, a lényeg az előzőekben van.

Történelmi értékítéletünk megalapozásánál valóban nem hagyható figyelmen kívül a kortársak véleménye, különösen akkor, ha annak jogi alapja is van. Ezzel a gondolattal már rá is mutattam arra a probléma körre, amelynek oldaláról alig vizsgáltuk a Kossuth — Görgey pert. Ez pedig a hadijog!

„A magyar hadsereg szolgálat rendszabályai és hadi törvénycikkek. Újra kiadva a hadügyminiszter meghagyásából. Debrecenben 1849.” cím alatt közzétett hadi törvények mindenekelőtt leszögezik:

„Minden vitéz rangkülönbség nélkül, mind szolgálatba léptekor, mind a hadszemle alkalmával” eskü letételére kötelezte magát, hogy kötelességét teljesíti mindenki ellen, „kit az ország- gyűlés hazánk ellenségének tekint.”

A hadi törvények értelmében „ezen eskün kívül a fő, és törzstisztek, úgy a fővezérek rangkülönbség nélkül” nyilatkozat kiállításával kötelezik magukat arra, hogy „az országgyűlésnek és az általa megbízott kormánynak” engedelmeskednek, s mindenkit, kit az országgyűlés vagy a kormány az ország ellenségének tekint, a nyilatkozó is ellenségének tekinti s megfogadja, hogy „különösen tehát, az ausztriai kormánynak rendelkezési

32