Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - KÖNYVESPOLC
Nem kevésbé riasztó a kép, amit a költő a tanyák és falvak világa után a városok, külvárosok, kolóniák, sikátorok lakóiról fest. Arról az áramlásról, mely „a földekről szétriasztott, barakk- és albérletlakókká, a füstfirhangos városokba” űzte e népet. Űzte nemkülönben személy szerint a költőt is, aki önmagáért ma is a külvárosokba megy ki, s ott vallja, ma sincs messzebb, mint itt, ahová egykor elért. Mert vívmányaink, a városok kétarcúnk. A látványos, mutatós utcák, házak mögött, s csatornabúvóhelyekben, „bér- házkazlakban” is egy másik nép. Serfőző tárgyiasult lírájában „igazán” mindig is a vidéké, falvaké, s kivált tanyáké volt az első hely. A városokról — a bizalom hiányaként? — mindig is kevesebb szót ejtett. Mostanra érett be ez az élményanyaga? Föltehető. Most nyomul elő belőle a vallomás a városról, ahová a költő valaha véletlenül vetődött „suhanckora zajló barázdáiból”. Fölismeri a törvényt, hogy már itt kell otthon lennie, s belaknia a „füstverébcsapatos tájat”. Ahol „a bérház-parlagok mögött kotkodácsolnak a szelek.” S a város nevét is leírja, talán először, versben: Miskolc. * De érzi már Serfőző azt is, hogy a társadalmat partikulárisán kétfelé, városra és községre-tanyára osztó szemlélet hamis, s föléje emeli a két vertikumot ösz- szefogó szándékot, az országosan egységes gondokat, s a velük való törődést. Igaz, a Ma és mindennapban sem hiányzott már ehhez az alaphangi leütés a pénz mindenhatóságáról, a közélet tisztaságáról, azaz fonákjáról, s tovább is sorolhatnánk. Közlendőkben ezúttal mennyiben sikerült az országos méretű árnyalatokon a költőnek túllépnie? Akár úgy, hogy újakat gyűjt a régiekhez, akár pedig aként, hogy korábbi vegetációt vizsgálja fölül? Elsőként tisztázandó kérdése: mi világlik ide múltunkból? A történelmünkből kimaradt sikeres forradalmak tudata most ismerteti föl a költővel e negatív jellegű örökséget. Mert — hirdeti csupán a lélekben voltak mindig is búvóhelyek, zugok és sokáig az ajón se mert kimerészkedni hangunk, nemhogy lázadásaink álltak volna itt. Itt, „e minden nemzettel egy-rangú országban” meghátráltak az indulatok, forradalmaink mindig elszéledtek, s helyettük a nép a tornyosuló háborúkat szolgálta. Nem véletlenül, hisz „sorsát nem ő intézte.” Serfőző patetikus számvetése a múlttal nyílegyenesen vezet a jelenbe. A kölő áll hazája közepén, ahol idegei már azt megérzik, „ha egy madár berepül.. a holdvakablakos ... országba.” Szomorúság-tava két patakból is táplálkozik. Méltatlannak érzi nemzete, népe nevében is —, hogy a bűnökért, „amikért nem vagyunk felelősek, miránk mutogatnak a gallyak.” S ehhez csapódik szörnyű akkordként e nép hitevesztett- sége, ahogy a költő megfogalmazza róla: „Magát nem sokra becsüli, oly sokszor leszólták.” Azt már az olvasó kérdezi, s nem a költőtől, vajon mennyi idő kell még, hogy a nép e lidércnyomás alól szabaduljon? Mióta költő terem földünkön, mindig is az általános emberi közhelyeket énekelte életről, halálról, szerelemről, barátságról, apróbb-nagyobb örömökről, bánatbetegségekről. És most betolakodtak, tolakszanak visszariaszthatatlanul az új közhelyek. Költőnk poézi- sében is: két-három versét ötvözve ismét: láttatja kampányországot, az idénycélok hazáját, mely kifogy a jövőből. Mert az ifjak „elküldettek” atyáik portáiról („ahol minek is maradtak volna?”) S az utcák ismeretlenjei, az ajtók mögött élők, betonhalmok jött- mentjei bezsúfolódtak a városok emeleteire, idegenek szomszédságába, ahol szólni sincs kihez. S az elhagyott senki-lakta falvakon „az ágyakban betegség nyög, s az öregek egymást takarítják el.” A szmogtól már „döglött folyók vérereink”, s egymás közötti kapcsolatainkat „a kofaság és komaság” szabályozza. Nézik azt valamire, aki dolgozik csak? A költő erre is felel: „Munkájából él. Nem viszi sokra.” A durva, könnyen kitapintható valósághoz nem vág-e az aggodalom, s kétség grimaszba rángó keveréke, előbb óvatosan: Vajon ügyünk, a jövő még hányszor odázható el? Majd az ítélkezés kemény hangján a pálca is eltöretik: Elkapartotta, megtizedelte jövőjét az ország. * A verbalizmus, az öncélú, máskor groteszk kép- és hasonlat-gyártás korában édesded pihenés olyan poézis partjain elnyújtózni, mint a Sefőzőé. Kedves naivitása is olvasára csábít: semmi raffináltság, semmi póz, se mondandóban, se formában. Ez a naivitás azonban csalétek csupán és örvény, mely egyre mélyebbre ránt. Képalkotás dolgoában a legkitűnőbbekkel ül egy padban. E képek a tárgyak szép özöne, s nem sután elvont fogalmak kirakodóvására. Külön bravúr, ahogy a tárgyak megelevenednek kezében, sőt személyesülnek, mitizálódnak. Egy mihaszna fészer fölér nála egy főúri fogadóteremmel, ahonnan az ásók, kapák hiába akarják kézbe kapatni nyelüket, nem kellenek senkinek, s éheznek a kerítésen üresen hagyott korgó gyornrú uborkásüvegek. Az állatvilág is bekapcsolódik e dinamizmusba. Ha meghal a költő, „vadlibákkal gyertyákkal akarja körbejáratni az országot...” Öhatalan, hogy e benépesített világban ne találkozzunk újra korábbi ismerőseinkkel: a gágogó szárnyassal liba, lúd, vadliba alakjában többször is, tán a fészerekben is többet időzünk a szükségesnél, egy versben az árokpartok, nyomban a következőben a tócsák „kuruttyolnak”. „Visszahőköltetett nép vagyunk”, majd: „E meg- hőköltetett népre... köptek csak” — írja Serfőző. Ady A hőkölés népe című grandiózus versében e fogalmat annyira „kisajátította”, hogy nem szerencsés ötlet tőle átvenni. Azonos mondandónk a költő alábbi soraiból: „Az országban, mintha könyvben, / amint fut tekintetem a láthatáron, / látom a napok dombjain a hajszoltak életét, / beírva a tájon. / S figyelmeztetnek a vidékek, / ahogy lapozom sorra, / a városok körül leszálló porban / üres falvak hallgatnak elnémulva.” Remek sorok. De vessük össze a képalkotás rokonságát Illyés egy verses naplójegyzetével: „A határt jártam. Olvasatlan / gyűrődött zsemben az újság. / Az új tanyákat olvasgatva / olvastam sorsod árva ország.” Elég igényes költő Serfőző, hogy a jövőben ilyen csapdáktól óvakodjék. * A könyvborító hátoldalán, elsikkadva annak is az alján a költő megindító vallomását olvashatjuk arról, miért írta meg e kötet verseit. Talán nem kellett volna a nyilván epilógusnak szánt próza — egyébként remek — nyelvére átváltani a szót. A „miért”-re ott van a válasz valamennyi sorában. Igazándiból — úgy érzem — Serfőző költői közérzetéről, de ars poeticájáról is a legtalálóbbat egyik verse mélyén rejtez- kedő három kurta sor mondja el: Megfordítom fejem. Ami volt, megítéltem. (Magvető, 1982.) Kiss Gyula 64
