Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Illényi Domonkos: A kommunista és a szociáldemokrata párt Németországban és a Német Szövetségi Köztársaságban

a válságot reformokkal és kiterjedt szövetségi politikával, a burzsoáziával való osztályegyüttműködéssel, a parlament legális eszközeivel, a weimari alkotmányhoz ragaszkodva akarja levezetni, ezért a szociáldemokrácia a Komintern értékelésében „a fasizmus szárnya”, ,,a modern kapitalizmus bal- és jobb keze”, amely a „német fasizmus funkcióját” gyakorolja „demokratikus álarcban”. A nagy tömegbázist a baloldali szociáldemokraták „marxi- záló” politikája biztosítja, ezért a KPD-nek a fő csapást ellenük kell irányítania.

(Die Lehren der deutschen Ereignisse Protokoll. 5. Kongress der Kommunistischen Internationale. Bd. Moskeu, 1924. 188. p.)

A KPD a bátortalan kompromisszumokat preferáló Brandler Thallheimer vezetést reformistának minősíti, majd a balos Fischer—Maslow csoporttól is megszabadul 1925-ben, de a szektariánizmussal, a Thälmann párt elnöksége periódusában sem sikerül szakítani. Ezt látszik bizonyítani az 1925-ös elnökválasztás, a viszonylagos gazdasági és politikai stabilizáció éveiben, a Dawes-terv realizálása után:

Ahhoz, hogy az 1925 februárjában tartott választások eredményeként P. von Hindenburg foglalhatta el a köztársasági elnöki széket, az is hozzájárult, hogy a KPD a polgári demokrácia fenntartásában érdektelennek mondta magát. Saját jelöltet állított és nem kereste a kapcsolatot a demokratikus blokkal. A KPD támogatása esetén Hindenburg helyett liberális polgári politikus kerülhetett volna a köztársasági elnöki székbe.

1925 után a szociáldemokrácia elméletileg és gyakorlatilag tovább távolodott a marxizmustól, közeledett a kispolgári demokratizmushoz. Miután évekre kiszorult a központi kormányból, tömegbefolyását átmeneti visszaesésektől eltekintve meg tudta őrizni. Emellett irányítása alatt állt az ország legnagyobb tartományát igazgató porosz kormány is, amely nagymértékben erősítette a szociáldemokraták hatalmi pozícióit. A szociáldemokraták a kapitalizmusnak a világháború utáni válságot követő gazdasági fellendülésére hivatkozva kidolgozták a szervezett kapitalizmus elméletét, amely szerint a válságok időszaka lezárult, a szabad versenyen alapuló tőkés társadalom szervezett kapitalizmussá alakult át, és megteremtődött a lehetőség a termelés tervszerűsége szocialista elvének a gyakorlatba való fokozatos érvényesítésére.

Az osztályharc különböző területeinek összefogása és a társadalmi átalakulás előkészítése helyett fő céllá a tőkésekkel való együttműködés és a gazdasági fejlődés befolyásolása vált. Ilyen céllal hoztak létre munkásbankot, gazdasági tanácsokat és különböző szövetkezeteket. Ez a politika nyilvánult meg a Stresemann-kormány, de különösen a Brünning-kormány melletti pártatlan „tolerációs parlamentarizmusban” is.

A KPD-nek is komoly fogyatékosságai voltak, elsősorban a párt fő célkitűzésével, valamint a szociáldemokráciához való viszony kérdésével kapcsolatban. Közvetlen célnak ugyanis a KPD 1925 után is a szocialista forradalom előkészítését és kivívását tartotta. Így nem volt képes még szélesebb néprétegek megnyerésével eredményesen felvenni

a harcot a mindjobban erősödő nacionalista, militarista, később fasiszta tendenciák ellen. Bár a szociáldemokratákkal való együttműködésre nem egy alkalommal tett kísérletet a KPD a tárgyalt periódusban, de a kísérletek „hitelét” és eredményességét jelentősen csökkentette a korábban idézett, a baloldali szociáldemokratizmus megítélésével kapcsolatos Zinozjev által újrafogalmazott koncepció tételes átvétele. Ilyen kísérlet volt a fejedelmek kárpótlása ügyében rendezett népszavazáson kialakított egységfront. Az egységesen fellépő kommunista, szociáldemokrata és szakszervezeti munkások köré parasztok, kisiparosok és értelmiségiek is tömörültek. A tömegmozgalom akkora volt, hogy az SPD vezetősége kénytelen volt a KPD Központi Bizottságával megegyezést keresni. A népszavazáson több mint 14,5 millió német választó szavazott a kártalanítás nélküli kisajátításra, vagyis négymillióval több, mint ahány szavazatot a két munkáspárt együttvéve kapott az 1925-ös Reichstag-választásokon. (A német munkásmozgalom története. Kossuth 1964. 106. p.)

Az ilyen kísérletek később elszigetelődtek, mivel a KPD továbbra is mereven ragaszkodott a Komintern minden országra kiterjedő szociálde- mokratizmus-interpretációjához. A Komintern ellentmondásba került a Szovjetunió külpolitikai irányvonalával is. A Szovjetunió igyekezett az 1920-as évek második felében az európai tőkés országokhoz fűződő kapcsolatait javítani, erősíteni. A béke — a forradalmi hullám levonulásával — a szocializmus építésének legfontosabb feltételeként posztulálódott a szovjet külpolitikában. Ez szükségessé tette a háborúellenes erőfeszítések felújítását. A Komintern továbbra is a forradalmat várta, s ennek késését a szociáldemokrácia negatív szerepében kereste.

„A szociáldemokraták és az Amszterdami Szak- szervezetek vezetői minden döntő kérdésben nemcsak az imperializmus védelmezői, hanem aktív élharcosai is. Legnagyobb aktivitással támogatják a Szovjetunió elleni háborús előkészületeket.” (Protokoll des 6. Weltkongresses der Kommunistischen Internationale. Bd. VI. Moskau 1928. 109. p.)

A fenti gondolatok olyan merev politikai gyakorlathoz vezettek, amely a kapcsolatok végleges korlátozását eredményezte. Ez nem jelenti azt, hogy az 1929—33-as gazdasági válság idején nem nőtt meg a KPD-re szavazók száma, de annyira sohasem erősödött meg a párt, hogy egyedül legyen képes az oppozícióból kilépni és az SPD nélkül, sőt ellenére közelebb kerülni a hatalomhoz, és megnyerni tartósan a választókat a kommunista párt programjának.

1929 előtt pedig éppen nagyarányú taglétszámcsökkenést érzékelhetünk, a szektás politika miatt. (1928 végére a korábbi taglétsziám 20%-át tartotta meg a KPD!)

1928. január 1-én a KPD taglétszáma 124 729 fő volt. (Lewis L. Lorwin: Labor and Internationalism. New York 1929. 526. p.) Ugyanakkor az SPD taglétszáma alig változott — 867 671 fő körül mozgott tartósan. (Reperts of the Secretariat in Thid Congress of the Labour and Socialist Internationale. 1928. Bd. I. IV/156. p.)

51