Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 2. szám - JELENÜNK - Vekerdi József: Népi kultúra vagy romantika?
lamikor, nagyon régen, amikor még zord, zúzmaraszakállas tél őrködött a tavasztündér és nyárkirályfi álmai felett, élt egy szegény asszony”. Ami pedig a kötet bűbájos gyermekrajzait illeti, tudnunk kell, hogy az országban lakó cigány csoportok közül éppen a Komló környéki, ún. teknővájó cigányok veszítették el legrégebben és legteljesebben minden cigány kulturális hagyományukat. Elődeik a múlt századig román nyelvterületen laktak, ott cigány nyelvüket és népi kultúrájukat románra cserélték, majd Magyarországra kerülve, gyors ütemben magyarra váltják át román nyelvüket és népi kultúrájukat. Hogy a komlói cigánygyermekek kitűnően rajzolnak, annak egyetlen titka az, hogy az iskolában az ország egyik legkiválóbb rajztanára (aki nem cigány származású) foglalkozik velük páratlan lelkesedéssel. Ha végiggondoljuk a kiadónak azt a lépését, hogy egy cigány származású szerző magyar népmese-átdolgozását cigány származású gyermekek magyar iskolai oktatásban gyökerező rajzaival illusztráltatja, s végül a kötetet cigány műalkotás gyanánt adja ki, világossá válik e szemlélet elengedhetetlen sze- paiatista jellege. Nyilvánvaló, hogy a származás túlzott előtérbe helyezése nem tudatos elkülönítőszándékban gyökerezett, azonban az ilyen hatásvadászó romantika a legsúlyosabb következményekhez vezethet. Ugyancsak a Móra Kiadó jelentette meg 1978- ban ugyanezen szerző „Angárka és Busladarfi” című mesekötetét, azzal a megjegyzéssel, hogy „a cigány mesék különös világát idéző kötet” kerül az olvasó kezébe. Ez a megjegyzés sem fedi a valóságot. Két közismert magyar népmesét dolgozott át fordulatos (de legkevésbé sem cigányos) stílusban a szerző. Busladarfi nem más, mint Arany János verses feldolgozásában „Rózsa és Ibolya” címen ismert mesénk főhőse, aki az átdolgozásban romantikusan hangzó álcigány nevet kapott (Busladarfi név természetesen nincs a cigány nyelvben). A kötetben szereplő két mese valóban ismeretes1 cigány népmeseként is, azonban cigány népi mesemondók ajkán teljesen más, egyszerűségében művészibb előadásmódban szólal meg. Ismét csupán az átdolgozó származása indokolta a két magyar népmese cigánnyá minősítését, a származás pedig egyáltalán nem elégséges indok. A „Talpra, magyar!” sem válik szlovák költemény- nyé Petőfi szlovák ősei miatt. Még bántóbb a romantikus szemlélet Holdosi József „Kányák” című regényében. A részben cigány származású, de a cigány népi kultúrát már nem ismerő szerző légből kapott „cigány” babonák beszövésével igyekezett sejtelmesen cigányossá tenni könyvét. E hiedelmek hitelességét a nem szakértői bírálat is helyes érzékkel kétségbe vonta. A misztikus, babonás gondolkodás idegen a hagyományos cigány népi kultúrától. Épp így idegen a hagyományos cigány gondolkodástól az a túlfűtött nemiség és felelőtlen kalandvágy, amellyel a „Füstös képek” című, nagy sikerű — és sok vonatkozásban figyelemre méltó — regény számos részletében találkozunk. A régi cigány élet távolról sem volt olyan romantikus, még a nyomor romantikája értelmében sem, mint amilyennek a szerző sok helyütt rajzolja, a kívülálló elképzelése szerinti, téves képet vetítve a cigányokra. A sort folvtathatnánk azzal, hosv alkalmilag cigány vagy félcigány festők és szobrászok alkotásaiból a cigány kultúra ápolása ürügyén rendeznek kiállításokat, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a cigányságnál mindenkor és mindenütt ismeretlenek voltak a képzőművészeti hagyományok: sohasem volt cieány népi hímzés, festés. faragás. Épp így indokolatlan cigány származású előadók magyar versszavalatait külön elbírálás alá venni, amire ismételten sor került. Mindez legfeljebb néhány cigány származású értelmiségi számára jelenthet némi előnyt, de ellentétes a társadalmi beilleszkedés útián felemelkedni vágyó ciffánv dolgozó tömegek érdekeivel, mert nem összeköti, hanem indokolatlanul, származási alapon, elválasztja a társadalom egyes csoportjait. Ugyanakkor legnyomatékosabban hangsúlyoznunk kell, hogy valóban létezik Magyarországon — habár csak töredékeiben — tényleges cigány népi kultúra is. A cigány származású lakosság kis részét (kb. egyötödét) kitevő, ún. oláh cigányok, akik magyar mellett cigányul is beszélnek, még őrzik hagyományos cigány nyelvű népdalaikat, népmeséiket, népi táncaikat. E hagyományok a modern technikai civilizáció körülményei között éppúgy menthetetlenül kihalásra vannak ugyan ítélve, mint ahogyan a magyar népdal és népmese kihalt az élő szájhagyományból, de épp olyan értékesek, és éppúgy megőrzendők, mint a magyar vagy egyéb népi kultúra emlékei. A magyarországi könyvkiadás ezek közzétételére is szép példákkal szolgál. Hiteles és értékes népmeséket közölt az Európa Kiadó „A cigány, meg a sárkány” és „Zöldmezőszárnya” című gyűjteményében. A „Napjaink” folyóirat több száma tudományos értékű elemzéseket tartalmaz a cigány kultúra kérdéseiről. A cigány népi kultúra megbecsülésének ügyét nem a szeparatista romantika ápolása, hanem a kihalóban levő hiteles cigány népi kultúrának az utolsó percben történő felgyűjtése szolgálja. Kívánatos lenne, hogy a jövőben a cigány származású értelmiségiek között is akadjanak, akik vállalják a tudományos gyűjtés és közreadás fáradságos munkáját, amelyet jelenleg — cigányok és nem cigányok közötti teljes összhang szép példájaként — nem cigány származású kutatóink folytatnak. Vekerdi József 28
