Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC IÍ/-MY ÜKaM Vándorének A nyugat-európai és tengerentúli magyar költők antológiája A nagyvilágban szétszórtan élő és alkotó magyar költők ezzel a kötettel lépnek a hazai olvasóközönség elé. A kritikai mérlegre tevés lehetőségével is élve próbáljuk most megmutatni, hogy e kötetben felsorakozó harmincnyolc költő eddigi alkotásai jelentenek-e gazdagodást a magyar irodalom, a magyar költészet számára. Már elöljáróban is az igenlő feleletet kell megfogalmaznunk. Bár az is igaz, hogy az antológia szerkesztője, Béládi Miklós, a költők „jobbik részét” kívánta bemutatni, s így a magyar olvasók valóban értékes alkotásokban gyönyörködhetnek. Három nemzedék és sokféle irányzat, törekvés ad arról számot, hogy az anyanyelvi közegből kiszakadt alkotók milyen költősorsot éltek meg eddigi életútjuk folyamán. Izgalmas olvasmányélményben van részünk akár a népies* hagyományt őrző verseket (Cs. Szabó, Határ, Kemenes, Gésfin), akár az új avantgarde szellemét és technikáját tükröző költeményeket; a vizuális, a tipográfiai versalkotási formákat, módokat próbálgató versezeteket (Baránszky, Bukucz, Nagy, Pappj olvassuk. Nem találkozunk dilettáns alkotásokkal, az ún. „antiversekre” jellemző, s öncélúan mo- dernkedő olyan verselményekkel sem, amelyek a fegyelmezett művészet nyílt tagadásával próbálnak valamilyen költői üzenetet megfogalmazni. De ez nem jelenti azt, hogy nincs nyoma alkotásaikban a kísérletezésnek, az újat akarásnak. Ezt példázzák azok a versalkotások, amelyeket ritmikus prózának, versszerű prózának vagy egyszerűen prózaversnek minősíthetünk. Ilyennemű alkotásaik között valóságos nyelvi bravúrt is példáznak a lírai prózát, vagy ha úgy tetszik, a prózai lírát képviselő művek. Cs. Szabó László pl. ebben a műfajban is szinte klasszikussá ötvözött remekeket tár elénk. Határ Győző Londoni Dunatáj című prózaversében sem érezzük azt, hogy „törött prózává” (Hegedűs Géza) formálódott az alkotás. Ugyanakkor olvashatók ebben az antológiában olyan próbálkozások is, amelyek a prózaiság irányába fordulással „új műfajt” akarnak teremteni. Sikertelenül. Ezek a próbálkozások azt is tanúsítják, hogy valóban nehéz prózát írni lírai köntösben. A „prózai” és a „költői” mondatok fegyelmezetlen keveredésében helytelen útra téved az alkotók filozofálóhajlama is: tetszetős, de mégis üres aforizmák tárházává merevednek az ilyen prózaversek. Abban pozitív a kép, hogy nagyon változatos versbeli viselkedési formákat tárnak elénk az antológiában található költemények. Alkotóik reagálási készsége és képessége is figyelemre méltó, s ebben nem maradnak le: jól állják az összehasonlítást a „világlírával” éppen úgy, mint a hazai lírai alkotásokkal. Motívum- világuk is színes. Alapot ad ehhez az alkotók igen változatos „polgári’ foglalkozási köre is. Van köztük egyetemi tanár, főiskolai oktató, könyvtáros, pszichológus, mérnök, orvosi technikus, nyomdász, villanyszerelő stb. Ez motiválja eltérő viszonyukat a magyar nyelvhez, az anyanyelvhez. Abban azonban egységesek, hogy az anyanyelvhez való ragaszkodásuk töretlen. Az idegen életforma sem változtatott ezen. Igényes és emberileg valóban megható költemények születtek sajátos emberi és alkotói helyzetük és sorsuk következményeképpen. Nyílt és rejtett csatornákon a hazai gyermekkori élmények és emlékek is előbuzognak. Fel-felsejlenek az óhazai tájak. S mivel nem érzik az egynyelvűség korlátáit, az anyanyelvhez fűződő hűségük is új színnel gazdagodott. Ez a hűség „életszentelő” ragaszkodás, „szíveket tépő” gyönyörűség (Határ Győző: Hűség). Még akkor is, amikor a szívük „folyton válást gyakorol” (Cs. Szabó László: Még egy búcsú). Az anyanyelv megtartó erejét erősíti az elhagyott haza, a gyermekkori emlékek iránti vágyakozásuk és honvágyuk. De az emlékek, az álmok és a valóság szorító gyűrűjéből való kitörésüket segíti elő egy-egy olyan vers, amelyben a „visszahajló" útra találás örömét is eléneklik: „Ó, hogy húznak most a hársak / mézes-ízű élettársak / visszahajló utamon” (Rezek Sándor: Hazai hársak). A füzesabonyi születésű Sári Gál Imre verseiben is ott bujkálnak a gyermekkori emlékek: „És milyen volt a / ropogóshéjú, forróbélű / cipó, beléje szelve, / beléhasítva egy-egy késnyi / zsírt. Meg a túrós lepény / bukta, görhe, pite: a / parasztsütemények nagy / szakajtá- súak voltak, / kérges tenyerekhez szabták / őket, dolgos embereknek” (Hangok a gyermekkorból). Az elhagyott haza tájainak s a tájban még élő helyneveknek versbeli kulcsszerepe sem lehet véletlen. A Balassagyarmaton született Nyéki Lajos Földrajz című költeménye is azt tanúsítja, hogy még köze van „az elveszett hazához”: „Térkép lett a táj / s nevek, — ilyenek, / hogy »Katlangödör«, / meg »Feketevíz«, / Az emlékezet / veszti fenekét, / mint rozsdás vödör, / »Nyirjes«, »Kiskanyar«, / »Papdomb«, »Nagy- liget«, / »Kincsem-puszta« ... / S megmarad a név: / Trézs, Hugyag, Varbó, / s a csitári vakló ...” A táj és a táji nyelvi ízek az idő és a tér sajátos viszonyában a legrettenetesebb kérdést is megfogalmaztatják idegenbe szakadt költőinkkel: meddig lehetnek hűséges őrzői anyanyelvűnknek, meddig mélyülhetnek nosztalgiájuk mindennapi kínjai. A legőszintébb felelet bujkál Major-Zala Lajos Anyanyelv című versében: „Nyelv / húsz év óta / cipellek / oxigénpalack a hátamon / szavalt kilói / táplálva görnyesztik / kedélyem / Göcsej / hangku tálból / létembe sűrített / anyag / ... nyelv / húsz év óta / cipellek / idegen vizek / csodacsillantó mélyein / létem légző billentyűit / fojtja / szívemet / gyakran légszomjban / a feledés / édes anyanyelv / nélküled a felejtés / feledés”. Az idegen földön magukra maradás kínzó érzése is jelentkezik, s lótomásos álmaikban felsejlik a társ- talanság, a szellemi magányosság érzése, tudata. Művészileg és morálisan is megdöbbentő szépséggel fogalmazódik ez a gondolat Sulyok Vince alkotásaiban: „Emberenkívüli magányom, sír a lakatban... / se boldog, se boldogtalan csak / társtalan s nyugtalan vagyok. (Embarenikívüli magányom—Terméketlen szép bánatok.) Az új haza, Norvégia »idegen, hűs földje« csak »hűvösük, hűl, így hűl a világ ki sietve köröttem / megborzongok a hűvösségben”. Ebben a „kihűlt világban” s a magukra maradás kínzó perceiben csak úgy rajzanak azok a kérdések, amelyek mindennap feleletet várnak: hová tartanak „a kényszerű, fájó elszakadásban”. Sulyok így sorjázza kétségeit: „Folyton csak távolodom már, / s kedv nincs e szüntelen sodródósálban: már vissza szeretnék / zörgetni apám kapuján mégegyszer és udvara tiszta, / sepert földjén járkálni ekék, fogiasok, boronák közt, / s járkálni a pannon dombok alatt a pirító nyárban”. Szembe kell azonban nézni a komor és rideg valóság61